22.fejezet

Kedves Olvasóim!

Meghoztam a 22. részt, nem is olyan nagy késéssel. Köszönöm a 73 feliratkozót! Nagyon közel járok a síráshoz. :") Hogy kicsit sikerüljön kárpótolni titeket az előző rövid részek miatt, most egy hosszabbal jelentkezem, amiben hosszú idő után ismét lesz Justin-szemszög, remélem örültök majd neki. Ismételten úgy álltam neki az írásnak, hogy nem volt semmi ötletem, de egy szót több száz követett, és szép lassan összeállt a fejemben hogy mit is szeretnék kihozni ebből a "jelenetből". Nem volt véletlen, hogy Londont választottam a koncert helyszínének. Ami azt illeti, sikerült meglepnek magamat, és nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy Titeket is sikerült-e? =) A 23. részt akkor hozom, ha elértük a 75-76 feliratkozót. Igyekezni fogok vele, ezt nem is kell kérni. Jó olvasást!

Love, Dream

Invisible

Clarie Evans

Feszülten álltam előttem egy álló mikrofonnal. Már vagy százszor megigazgattam a fejemen lévő fülhallgatót, de minduntalan sikertelenül vesződtem vele, ugyanis nem azzal volt a probléma. Belülről harapdáltam a számat és a gyomrom görcsbe rándult. Harry az üvegfal túloldaláról nézett, és arra várt hogy jelezzek, ha kész vagyok. Csak éppen nem éreztem magam készen. Egy mély sóhaj után bólintottam felé, és még egyszer utoljára megigazítottam a fülest. Pár pillanat múlva meghallottam benne a kiválasztott dalt. Harry nem igazán tűnt szakértőnek ami a kezelőpultot illeti, de nem foglalkoztatott a dolog. A gitárszó hallatán felélénkültem, behunytam a szememet és a külvilágot kizárva kezdtem énekelni.

-Rendben van, le a kalappal előtted- kacsintott egyet Harry, mikor kiléptem az elkülönített kis szobából, és felé vettem az irányt.
- Nem a legjobb formám...
- Ne kezdj nekem itt tiltakozni! Egyrészt mert nincs igazad, és Rihanna féltékeny lenne rád, ha most hallott volna, másrészt meg mert kajás vagyok...
Nem tudtam visszatartani fékezni magamat. Jól eset hogy végre a fékezhetetlen nevetés rázta a testemet, nem pedig a belülről fojtogató fájdalom és szorongás. Szerencsémre Harry nem akarta tovább erőltetni a témát az éneklésemmel kapcsolatban, vagy tovább tartózkodni a stúdióban, és ennek egyetlen oka volt: hogy kajás. Így hát ismét felöltöttük az "álcánkat" és elhagytuk az épületet. London utcáin már alig-alig lehetett élő lélekkel összefutni, a késő esti óra és a csípős levegő miatt. Ez utóbbi engem korántsem zavart, mert teljes éberséggel ruházott fel. Felszabadultnak éreztem magam, és ennek nem igazán az volt az oka, hogy a híres Harry Styles lépkedett mellettem. Csak annyi kellett ehhez, hogy énekeljek. Hogy kiénekeljek magamból mindent, ami nyomasztott. Kiskoromban nem ezért kezdtem el énekelni, de az évek múlásával az élet egyre több okot adott rá. A felismeréstől élesen szívtam be a levegőt- de Harry nem tette szóvá, minden bizonnyal azt hitte hogy fázom, így egyetlen mozdulattal kibújt a pulóveréből és felém nyújtotta.
- Vedd csak fel! Én nem fázom, és különben is csak a rajongók miatt volt rajtam, ilyen későn meg már senki nem járkál az utcákon.
- Köszönöm- úgy döntöttem jobban járok ha nem kezdek el vitatkozni, és magamra kaptam a bő pulóvert. Pár perc gyaloglás után tűnt fel, hogy tényleg fáztam korábban. A karomon elmúlt a libabőr, és a leheletem tisztán kivehető volt előttem, ahogy a belső melegem összecsapott a kinti faggyal.
- Clar, nem lenne nagy gond, ha te mennél be megvenni a kaját?- szólalt meg a göndörke.
- De, bele fogok halni- mondtam komoly arckifejezéssel, mire játékosan meglökött.
- Nagyon vicces. Startold meg- mutatott az utca vége felé- ahol ha jól láttam egy kivilágított tábla jelezte a gyorsétterem bejáratát- aztán a kezembe nyomta a pénzt.
- Meglesz Főnök- elvettem a pénzt, feltettem a napszemüveget és elindultam. Igazából a nullával volt esélyes hogy akárki felismerne, de nem akartam senkibe belebotlani. London a múlt. London már nincs többé számomra, mióta Ő elment. London... már nem London.
- Magadnak is vegyél valamit!- hallottam még a hangját, aztán befordult a sarkon, a biztonság kedvéért.
Nem igazán tudtam összeegyeztetni az elveimet az életükkel. Sem a bandáéval, sem Justinéval, sem a sztárokéval. A magánéletük nyitott könyv- legalábbis a legtöbbjüknek-, ha élni is akarnak egy kicsit lehajtott fejjel, eltakart arccal kell végigsétálniuk az emberek között, legyen akárhol.  Én nem vágyom egy ilyen életre.  Régen mindent megadtam volna érte. Mert amíg Anya élt, csak a dolgok jó oldalát néztem. Nem taglózott le ha összevesztem valakivel, ha rossz jegyet kaptam a suliban vagy 1 hétig nem ülhettem a számítógéphez. Csak fogtam a gitáromat és az ágyamon játszottam rajta. Énekeltem, az érzelmi állapotomhoz illő dalt. Ha nem is azonnal, de minden rendbe jött. Akkoriban az volt az álmom, hogy énekes lehessek. Nem érdekelt a dolog negatív oldala, hisz az álmokért néha meg kell szenvedni. Anya mindig ott volt velem, és támogatott. Ő volt a mindenem. Nem kellett nekem sem testvér, sem kutya, sem olyan barátok, akikkel minden nap együtt lógok, sőt! még Apa sem. Anya szeretete kitöltött minden űrt ami keletkezett bennem, és ez több volt annál, mint amit kívánhattam.
Soha ne a dolgok rossz oldalát keresd! A világ minden boldogságát ott leled, ahol a fényt. 
Anya mindig ezt mondta, és minden erőmmel azon voltam hogy eleget tegyek ennek. Mert ez reményt és hitet adott. De aztán minden megváltozott.
Én nem hiszek a sorsban. Mert lehetetlen hogy a sors ilyen kegyetlenül tegyen tönkre egy életet. Az Örök Paradicsomban hiszek, mert tudom, hogy az az egyetlen hely ahova az én drága Édesanyám kerülhetett. Mert az összetörött világom romjai között ez az egyetlen, ami még életben tart.

Amikor beléptem az étterembe egy unott ábrázatú, karcsú, szőke hajú lány köszöntött. Egy bólintással viszonoztam, aztán rendeltem. A sok visszajárót beleszórtam a nadrágom zsebébe, kezembe vettem Harry hamburgerjét meg az én hot dog-omat és kisétáltam. Harry-re nem volt nehéz rátalálni, mert még ha volt is ember aki ilyenkor ébren volt és a városban kószált, az biztos hogy ezt a tevékenységet nem egy rövid ujjú pólóban tette. Az ételeket hamar elfogyasztottuk, amíg visszaértünk a szállodához. Még mielőtt megközelítettük volna, visszaadtam Harry pulóverét, aki rögtön a nyakába húzta a kapucniját.
- Köszönöm hogy megmutattad a stúdiót- fordultam vele szembe. Ő már nem jött vissza a hotelba, hiszen a többiek is rég hazamentek.
- Örülök hogy tetszett, de igazából én tartozom köszönettel, mert eljöttél és énekeltél is- bár szemüveg volt rajta, gond nélkül fel tudtam idézni zöld szemeinek csillogását. A csibész mosolyát azonban nem takarta semmi, ahogyan a gödröcskéit sem. - Holnap este itt lépünk fel, és nagyon örülnék neki ha eljönnél a koncertre- lépett közelebb hozzám, és ezzel már súrolta a baráti közelség határát.
- Nagyon szívesen elmennék...-kezdtem bele-, de holnap délelőtt utazunk vissza Los Angelesbe.
- Nagy kár- húzta el enyhén a száját-, de remélem nem csak tőlem akarsz menekülni- mosolyodott el megint,  és még közelebb lépett, de ezúttal levette a szemüvegét is.
Meg is lepett a viselkedése, meg nem is. Bár a mai nap kivételével még sosem találkoztam vele, ismertem a bandát, és róla is hallottam ezt-azt. Meglepődésem ellenére határozottan álltam a tekintetét, miután én is eltüntettem arcomról a fekete szemüveget.
- Ha így lenne, nem mondanám meg, hogy hova megyek. Csak ha láthatatlan lennék- biztosítottam, mire egészen közel hajolt. Az illata nem hozott zavarba, mert egy ideig a pulóverét viseltem, de a leheletét is kristálytisztán éreztem az arcomon.
- Tudd meg, nem vagy láthatatlan számomra- suttogta, és szép lassan megszűnt a közöttünk lévő apró távolság is. Ajka finoman tapadt az enyémre, és lassú ritmusba kezdett. Hátrálhattam volna, elhajolhattam volna, de végső esetben el is tolhattam volna magamtól. Mégsem tettem. Ezt nem a gyengeségemnek írtam fel. Megmagyarázhatatlan vágyat éreztem. Szerettem volna hogy megcsókoljon.

Pár másodperc múlva elhajoltam és hátra léptem egyet. Nem vettem tudomást a hevesen kalimpáló szívemről. Mert bár visszacsókoltam, ezzel nem nyert meg magának.
- Jó éjt Harry.
- Találkozunk még. Hamarabb mint hinnéd- a szája mosolygott,de mindeközben pillantása olyan lágy volt, hogy erővel kellett elfordulnom és besétálnom a hotelba.
A biztonságiak megismertek, így megállítás nélkül mentem fel a szobámba, és bedőltem az ágyba. Nem volt idő töprengésre, azonnal elnyomott az álom.

Justin Bieber

Amikor Harry feltettette az ajánlatukat Clarnek, képzeletben százszor megöltem magamat. Nem tudtam nem észrevenni, milyen pillantásokat küld Clarnek. És azzal, ha én kérem meg Clart hogy énekeljen, NÁLAM, az ÉN stúdiómban legalább az addigi időt vele tölthettem volna. Harryről nem is beszélve...
Visszafojtott lélegzettel vártam mit fog válaszolni, és amikor láttam az arcán hogy fogalma sincs róla, nagy kő esett le a szívemről. Ezt a nyugalmat őriztem egészen addig, amíg Harry kézenfogva ki nem vezette Clart a szobából. Utána elborult az agyam. Felültem az ágyra, és úgy tettem mintha neteznék a telómon, de valójában bámultam a kijelzőt és próbáltam lenyugtatni magamat. Nem tudtam miért zavart ez a dolog ennyire. Azért, mert Harry jobban kell neki mint Én, vagy mert nekem jobban kell Ő mint hinné. Vagy ahogyan én hinném. Mert magam sem tudom mit hiszek. Azt tudom, hogy ahányszor csak elalszom, az Ő arcát látom magam előtt, az ő hangját hallom a legédesebb álmaimban és ébren is róla álmodozom. Csak egyet kérek. Ne szeressen mást!

Mikor a fiúk elmentek, lezuhanyoztam és elfeküdtem az ágyon. A mennyezetet bámultam, és próbáltam választ kapni a kérdéseimre.
Justin,Justin... Megígérted magadnak! Megígérted hogy nem teszed tönkre magad soha többé. Hogy Selena után nem kell több szerelem. Hogy akárkit megkapsz addig, amíg akarod. És te pont kiválasztottad az egyetlen lányt, aki soha nem fog többet érezni irántad, mint barátság. Vagy mint testvéri szeretet.
Felnyögtem.
Vajon melyik a rosszabb? Ha barátként tekint rám, vagy testvérként?
Erre az egyre tudtam a választ.
Mindkettő.