18.rész

Kedves Olvasók!

Köszönök minden visszajelzést az előző részhez, örülök hogy tetszett! Ma fejeztem be ezt a részt, és meggyűlt vele a bajom. Van hogy várok az ihletre, van hogy nem győzök írni. Itt az előző történt, de a folytatást már gőzerővel gépelem majd le. Nos, szerintem ez a rész nem lett túlságosan izgalmas és érdekes, nekem nem is annyira tetszik, de kell a felvezetés a következőhöz-amit még meg kell írnom. A 19. részt akkor hozom, ha elértük a 61 feliratkozót. Igyekszem beleélni magam Clar helyzetébe, és emiatt Justin szemszögéből nem írok mostanában. Ezen a közeljövőben szeretnék változtatni. Zenének Bruno Mars egyik számát csatoltam. Bár a dalban az édesapját említi, mindenki nyugodtan veheti édesanyának- a történetünk miatt.Mindenkinek kellemes pihenést a hétvége utolsó óráiban, és jó olvasást!

Love, Dream

Never say you can't

Clarie Evans

Már egy ideje visszaértünk a szállodába. Justin magamra hagyott miután meggyőződött róla,hogy boldogulok egyedül is. Semmi mást nem tudtam csinálni, csak aludni,de előtte még bocsánatot kellett volna kérnem tőle. Otthagyta az After Party-ját miattam,mert egész éjjel engem keresett, de nem tettem... Igazából nem tettem semmit. Mióta felkeltem csak ültem törökülésben az ágyon és néztem ki a fejemből. Amikor az ember legszívesebben mást csinálna, mint amit éppen csinál, elképesztő dolgokra figyel fel. Például amikor tanulni kellene, unhatatlanul leköt minket a szobánk fala, vagy éppen az ablakon túli világ. Én is így voltam vele... Már hosszú ideje tanulmányoztam a szálloda halványkék ágyneműhuzatát, csupán hogy eltereljem a figyelmemet kusza gondolataimról. A hosszú évek használata miatt már nem is nagyon lehetett színesnek mondani. Az olyan emberek mint például Justin rengeteg időt töltenek szállodában. Valószínűleg többet mint a saját házukban. Nos, én sosem tartoztam ezek közé az emberek közé.  Szerettem otthon lenni, és sosem gondoltam, hogy egyszer eljutok addig a pontig, hogy nincs olyan hely, amit az otthonomnak nevezhetnék. Pedig most ez a helyzet. Kinéztem a műanyag keretes ablakon. Az üvegen látszottak kisebb-nagyobb karcolások, de egyébként teljesen letakarították. Legalábbis én tökéletesen kiláttam rajta keresztül London esős utcájára. London...régen az otthont jelentette nekem. Ma már egészen mást, valami olyat, amit szeretnék örökre lezárni. A szobában néma csend honolt, amit csupán az én lélegzetvételem szakított meg időnként, és a gyomrom korgása. A telefonom az éjjeliszekrényen hevert. Odanyúltam érte, azzal a céllal hogy megnézem az időt, de nem kerülte el a figyelmemet a Justintól érkezett 10 nem fogadott hívás és 5 sms. Ennyit arról, hogy békén hagy-de legalább nem személyesen jött ide. Beharaptam a szám belső felét és a kijelzőre meredtem. Nem éreztem szükségét annak hogy tájékoztassam a jelenlegi állapotomról, de késztetést azt igen. Már éppen meg akartam nyomni a hívás gombot, amikor a készülék rezegni kezdett.  Felvettem.
- Clar, na végre! Miért nem jöttél le uzsonnázni? A reggelit átaludtad,és az ebédet is kihagytad...
- Nem figyeltem az időt, és nem is voltam éhes.
- Innen hallom a gyomrod korgását...
Igaza volt. Már tényleg megéheztem, de ha az éhség és a "lemegy kajálni jól vagyok" között kellett választanom,nos, az éhség mellett voksoltam.
- Csak maradj a szobádban, rendben?- sóhajtott és lerakta.

Vagy 10 perc telhetett el, és kopogtattak az ajtómon.
- Gyere be.
Justin egy világos inget és egy fekete nadrágot viselt, rikító cipővel, a kezében 2 szatyrot tartott. Lábával berúgta az ajtót és odajött az ágyhoz. Letette a csomagokat és leült.
- Szóval. Szereted a kínai kaját,ugye?
- Nem vagyok válogatós.
- Akkor tessék- nyújtotta oda az egyik dobozt.
Kívülről langyos volt,tehát a benne lévő étel még meleg. Hogy is ne lenne az? Justin Biebernek szállították ki. Kinyitottam a tetejét, tészta volt benne húsdarabkákkal és zöldséggel. Justin átnyújtotta 2 evőpálcikát, a maradék 2-vel elkezdte turkálni az ő kajáját. Ugyanazt rendelt magának is,mint nekem.
- Köszönöm- mondtam.
- Nem tesz semmit- szerencsétlenkedett a pálcikákkal.
Nekem könnyen ment, sokszor ettem már ilyenekkel. Kiskoromban nagyon büszke voltam,amikor megtanultam használni őket. Bár a rizst még mindig nem tudom enni velük, de a többi étel nagyjából ment.
- Hogy tudod használni ezeket?- adta fel a próbálkozást idegesen.
- Nem olyan nehéz. Figyelj- megmutattam hogy hogyan fogom a pálcikákat. - Csak ne szorítsd nagyon és menni fog.
Felvonta a szemöldökét, de megpróbálta.

- Nem megy- dobta el őket a földön 10 perc próbálkozás után. - Nem etetnél?- vigyorgott.
Megráztam a fejem.
- Remek- mormogta és elkezdte a szájába önteni a kaját.
- Muszáj ezt előttem?- ráncoltam össze a homlokomat. Nem hiszem el, hogy Ő tényleg híres. És hogy a fél női populáció belé van zúgva.
- Te nem akartál etetni-vonta meg a vállát.
- De te bénáztál!
- Jó. Legyen. Nem csinálom,de akkor mutasd meg.
Elgondolkoztam rajta hogy hagyom a fenébe, de végül belementem. Felálltam és odasétáltam mellé, aztán átadtam neki a pálcikákat és megfogtam a kezét, hogy eligazítsam,hogyan is fogja őket. Nem törődtem vele, hogy minden lélegzetvételét kristálytisztán hallottam,vagy hogy a bőre az enyémhez ért. Engem őszintén szólva nem érdekelt, ellentétben vele, ugyanis látszott rajta hogy élvezi a helyzetet.
Végül hosszas bénázás után rájött a dolog nyitjára, aztán elléptem mellőle. A dobozomat a földre tettem,mielőtt még valamelyikőnk leverné. Amint visszahelyezkedtem az eredeti pozíciómba rájöttem valamire. Azóta nem gondoltam a tegnap estére mióta Justin bejött. Aztán azon kezdtem töprengeni, hogy miért hozott nekem kaját. Lehet hogy anélkül is rendelt volna magának, hogy nekem hozasson, de miért foglalkozott az evészavarommal? Aztán leesett.
- Mit akarsz tőlem Justin?- kérdeztem gyanakvóan.
Lenyelte a falatot és letette a kezéből a dobozt.
- Tegnap a koncert után eltűntél...
- Csodálkozol?- csattantam fel. - Nevetségessé tettél.
- Hogy? Mi? Clar, fantasztikusan játszottál! Nem értem,miért vagy dühös.
- Akkor talán jobb lenne ha kint elgondolkoznál rajta...-mutattam az ajtó felé.
- Hercegnő, csak mond meg mennyi az idő.
- Te szórakozol velem?
- Csak csináld!
Prüszkölve odanyúltam a mobilomért, megnyomtam a kijelzőt és leolvastam az időt.
- 18:30.
- Remek. Magadra hagylak, de kérlek hogy fél óra múlva gyere át a szobámba. Ígérd meg!
Összeráncoltam a homlokom. Mit akar még tőlem?
- Clarie, csak ígérd meg!- akaratoskodott, de nem gorombán.
- Rendben. Megígérem, csak menj már.
Még egy hosszú pillanatig a szemembe nézett,aztán felállt és távozott. Ismét egyedül maradtam a leküzdhetetlen kíváncsisággal, hogy mi vár még rám.