17.rész

Kedves Olvasók!

Köszönöm a türelmet. Nem voltam gépközelben, ezért csak most tudom kitenni a részt. Mint már mondtam nektek, eddig ez az első olyan, hogy meg vagyok elégedve az irományommal. Ebben a részben tényleg kevés lesz a párbeszéd. Napokig próbáltam beleélni magam Clar helyzetébe, mert ez annyira a belsőjében dúló viharról szól, hogy másképp képtelen lettem volna megírni. Ez nem volt olyan egyszerű, mert -hála az Istennek!- az én anyukám él és virul- és remélem ez még nagyon sokáig így is marad. #ILoveMyMom Végighallgattam az összes szomorú számot amit ismertem, ezek is rengeteg ihletet adtak még hozzá. Mégis azt a zenét linkeltem be hozzá, amit a másik blogomon is az utolsó részhez. Én megkönnyeztem rendesen. Remélem hogy nektek is tetszeni fog! A 18. részt akkor hozom, ha elértük a 55 feliratkozót!  Jó olvasást!

Love, Dream

I miss you Mum 

Clarie Evans

Szúrós tekintettel néztem Justinra, amikor odaléptem és kiragadtam a fiú kezéből a gitárt.
- Tudtam hogy belemész- vigyorgott.
Látszott rajta hogy élvezi a helyzetet,ez már nem volt elmondható a többiekről. És rólam. A rendező idegesen mutogatott az órájáról,és a közönség türelme is fogytán volt. Bieber visszament a színpadra.
- Köszönöm a türelmeteket-harsogta-. Az este utolsó dala következik- miközben beszélt, felküldtek a színpadra.
A fények egy pillanatra elvakítottak, aztán megláttam a kitett székeket. Justin már ült, előtte mikrofon volt. Leültem, és rákapcsoltam az erősítőt a gitárra.
- Mehet?- súgta oda nekem.
Nyeltem egyet, és bólintottam.
- Nagy tapsot kérek Clarie Evans-nek!- fejbe tudtam volna vágni!- Az utolsó dal: As Long As You Love Me.
Oldalról odapillantott, és elkezdtem játszani a dalt. A közönség lenyűgöző volt! Énekeltek, de halkan, hogy Justin hangját tisztán lehessen hallani. Ami azt illeti, én tökéletesen hallottam. Az első refrénnél sikerült annyira felszabadulnom, hogy csukott szemmel játszottam tovább. Aztán elöntött az érzés, ami olyan volt,mintha nem kívülről élnék meg mindent! Szemeim kipattantak. Végignéztem a közönségen, de nem álltam meg. Lehajtott fejjel,de végigmértem Justint is. Nyakán kidudorodtak az erek, hosszú ujjaival gyengéden fogta közre a mikrofont,ajkaival néha súrolta a tetejét. Melegem volt, de kirázott a hideg. Talán ilyenkor önmaga. Amikor énekel nem kell másnak mutatnia magát, nem kell megfelelnie. Nincsenek szabályok, csak a dal. Éreztem. Éreztem hogy jól döntöttem. Nem csak akkor amikor feljöttem a színpadra gitárral a kezemben,hanem amikor esélyt adtam neki arra, hogy megmutathassa,milyen is ő valójában. Lependítettem az utolsó húrt, az arénában egy lélegzetvételig néma csönd volt,aztán kitört a hangzavar. Felálltam és lesétáltam a színpadról. Visszaadtam a gitárt a srácnak, mindenki meghökkenve nézett rám.
- Ez cool volt Clar- ért oda Justin is.
- Én másnak nevezném- Vanessa hangja szörnyen gonosz volt.
- Senkit nem érdekel hogy minek neveznéd- meredtem rá.
- Nyugalom!- akarta a vállamra tenni kezét Scooter, de elmozdultam.
Nem vártam tovább, nem lett volna értelme. Hátat fordítottam nekik és a folyosót átszelve a kijárat felé vettem az irányt. A hátsó udvaron megálltam. És most hova? Vissza a szállodába? Vagy...vagy..NEM! Oda soha többet nem megyek vissza. 3 héttel ezelőtt pont elég volt. A töprengésemet a telefonom csörgése szakította félbe.
- Mit akarsz Justin?-emeltem fülemhez a készüléket.
- Azt ígértem van egy meglepetésem mára,de elrohantál.
- Azt hiszem, egy életre elég volt a meglepetéseidből- feleltem nyersen.
- És most hova mész? A szállodába?- hova is?
- Nem- letettem és az utcán sikerült fognom egy taxit.

Megfontoltan lépkedtem a nedves füvön. Körmeimet mélyen belevájtam a tenyerembe és erősen harapdáltam az alsó ajkamat. Mélyeket lélegeztem, miközben közeledtem felé. Fehér cipőm minden lépésnél belesüppedt a puha földbe. Karom libabőrös volt. Már megbántam, hogy dzseki nélkül indultam el a szállodából. Ahogy a sötétben a fekete márvány kirajzolódott előttem, zaklatottabban vettem a levegőt. Végül megálltam előtte. Karjaim ernyedten lógtak mellettem, a fogaimat erősen szorítottam össze, tekintetem meredten bámulta a nevet.
Alexandra Evans szül. Alexandra Redbird
1974-2013
Lábaim megremegtek, a könnyek feltörtek belőlem, és végigfolytak az arcomon.
Anya. Hiányzol.
Térdeim összebicsaklottak és lerogytam hideg földre. Már egyenesen ziháltam. A kezeimen támaszkodva térdeltem a sír előtt. A tüdőm égett, olyan érzés volt, mintha minden oxigén adaggal egy égő vasat is lenyomnának a torkomon. Feltört belőlem a zokogás, közben ujjaimmal erősen túrtam bele a hideg, nedves talajba. Zokogásom betöltötte a sötét,kihalt temetőt. Hajam az arcomba hullott, és vizes lett a sós könnyeimtől.
-Miért? Miért hagytál itt?- üvöltöttem, de tudtam, hogy nem kapok választ. -Annyira hiányzol- kinyitottam a szememet és próbáltam szabályozni a légzésemet.
Fájtak a szemeim. Tudtam,hogy ha tükörbe néznék egy kisírt szemű, sebes szájú, üres tekintetű lányt látnék. Egy lányt aki összetörött. De hogyan is rakhatná össze a darabokat? Egy olyan világban élt, amit egyetlen emberrel osztott meg, az édesanyjával. Olyan volt, mint egy hógömb. Benne éltek, és együtt tették teljessé. Aztán az anyja egyre távolabb került tőle, és a világtól, míg végül elment, és a világ darabokra törött. Ahányszor megpróbálta helyrehozni, a törött szilánkok felsértették, és előcsaltak minden emléket. A megsebzett lány feladta, és hitetlenül nézte a régi világa romjait. Aztán hátat fordított neki, és elsétált.
Most ismét előkerült egy szilánk, és élesebben vájt bele a bőrébe,mint eddig bármikor. Mert a hiány kiteljesedett, a hiány, és az űr amit maga után hagyott. Mert az édesanyja pótolhatatlan.

Az arcom ragacsos volt a rászáradt könnyektől, de már nem sírtam. Törökülésben bámultam a sírt. Az idő fontossága eltörpülni látszott a fájdalom mellett, ami égette a mellkasomat. Egy másik ember jelenlétét éreztem meg, egyenesen a hátam mögül. Mélyet szippantottam a hajnali levegőből, és megéreztem az illatát. Ez már nem a halál szaga volt, ami egész éjjel körülvett. Ennek a fiúnak parfüm és élet illata volt. Egy nagy kabátot terített a vállamra. Még egy perc eltelt, mielőtt megszólalt.
- Menjünk vissza- hangja nyugodt és megértő volt, mint eddig még soha.
Segített felállni, aztán szembe fordultam vele. A hajnali napfény játéka az arcán életteli volt, és ez adott erőt ahhoz, hogy elsétáljak a kocsiig és beüljek az ülésre. Nem néztem hátra. Azt tettem,amit korábban. Hátat fordítottam és elsétáltam.