33.rész

Kedves Olvasók!

Köszönöm a 127 feliratkozót. Még most is képtelen vagyok elhinni! Fantasztikusak vagytok! Köszönök minden visszajelzést az előző részhez, még az 1 db Hate it -et is... Az építő kritika hiányzik ettől a személytől,de úgy látszik ezt most sem fogom megkapni... Az hogy mikor hozom a következő részt elég bizonytalan, de igyekezni fogok. Szeretnélek most,itt is megkérni titeket hogy iratkozzatok fel az új blogomba ( SYW ) és ahogy kiírtam szombaton hozom a Prológust!:) Köszönöm az eddigi 12 feliratkozót! ♥
Remélem tetszeni fog ez a rész, bár a legfőbb izgalmak a következő résztől bontakoznak ki újra.
Jó olvasást!

Love, Dream

Átkulcsolva a felhúzott térdeimet, fejemet a hideg üvegnek döntve, üres és elgyötört tekintettel bámultam kifelé az utcára, a szobám ablakában ülve. A kerek falióra hajnali 6-ot ütött éppen, amikor Eric halkan benyitott a szobába. Már nem szólt semmit, meg sem lepődött. 3 hete, mióta hozzá költöztem minden reggel így talál. Csak bejön, megölel, elmondja hogy minden rendben lesz és csinálunk valamit ha hazaért, aztán elmegy dolgozni, és amikor hazaér ugyanúgy talál rám, ahogy reggel.

Megváltoztam. A szívem darabokra szakadása megváltoztatott. Anya halála után eltűnt az az életvidám,kedves lány aki voltam, és egy flegma, nemtörődöm, makacs és utálatos másolat maradt utána. A mostani sérelmem sem volt sem kisebb,sem jobb. A megmaradt másolat csak továbbroncsolódott. Eltűnt belőle a szeretet, a csöppnyi kedvesség és a néha napi vidámság. Most más vagyok. Egy lány, aki megtört. Egy test, könny nélküli szemekkel, lerágott körmökkel, elhalt érzésekkel. Telis-tele ürességgel.

Nem emlékszem hogy mikor nevettem utoljára, mikor ettem utoljára, mikor aludtam volna végig az éjszakát rémálmok nélkül, vagy mikor volt egy őszinte mosoly az arcomon. A szám el is felejtette hogy milyen is az. Az égető, édes csókjai is feledésbe merültek már. És mégis, kiálló csontokkal, haldokló lélekkel a szívem még most is épp' oly tisztán emlékezett a szerelemre amit iránta érzek, mint 3 héttel ezelőtt.

Már soha nem leszek olyan mint előtte. Az igyekvés látszatát azonban fenntartom, Eric miatt. Nem tehetem tönkre az Ő életét is. Éppen ezért szánom rá magam minden egyes nap arra, hogy miután hazaér vevő legyek a poénjaira.

Délután 2-kor bevonszoltam magamat a fürdőszobába és letusoltam. Aztán egy törülközőben mentem vissza a szobába, és megálltam a padlótól plafonig érő állótükör előtt. Leejtettem magamról a törülközőt. Már nem kellett a kezemet az oldalamra tennem,hogy megtudjam számolni a bordáimat. Könnyedén ment,ha csupán a tükörképemet néztem. Talán azért nem haltam még éhen, mert Eric valami kis apróságot minden délután belém erőltetett.

Egy felszakadt sóhaj után felöltöztem és lementem a konyhába készíteni valami kaját Ericnek, nagyjából másfél óra múlva hazaér. Miközben a tésztát kevertem össze a palacsintához, folyamatosan visszaterelődtek a gondolataim, Rá. Nem kellett volna, és én mégis minden egyes nap eljátszottam ezt. Nem tudtam kizavarni őt a fejemből, és legnagyobb bánatomra a szívemből sem.

Csak néztem, ahogy a dolgok megváltoztak, miközben csak annyit akartam, hogy a régiek maradjanak. Vicces, de butaság is, hogyan akarsz egyszerre mindent és semmit. Őrültség amikor el akarod engedni, de még mindig kitartasz mellette, és amikor pedig tovább akarsz lépni, de ott maradsz, ahol elkezdted. Amikor az érzések jönnek és mennek és nem tudod eldönteni, hogy mit akarsz. Amikor annyi mondanivalód van, de nem tudod, hol kezd. Amikor annyira akarod Őt az életedben, de csak annyit tehetsz, hogy egyre messzebbre és messzebbre lököd magadtól. Nehéz visszagondolni, hogy milyenek voltak a dolgok régen, aztán rájuk nézni, hogy milyenek most, és ráébredni, hogy a dolgok már mások, és soha nem lesznek ugyanolyanok, mint akkor.

A frissen elkészült palacsinták már az asztalon sorakoztak egy zárt tálban, én pedig letelepedtem a kanapéra a gitárommal. 1 hete vettem először a kezembe a történtek után, mert még ez is Rá emlékeztetett. De csakis a zene és Eric tudott segíteni nekem. Behangoltam az imádott hangszeremet és játszani kezdtem rajta. Demi Lovato - Lightweight c. száma szólt a fejemben, így az ujjaim annak a dallamát kezdték el játszani. Aztán halkan énekelni kezdtem a dalt.

Percekkel később kopogás hangja szakította félbe a játékomat. Pislogtam párat, de fölöslegesen, hiszen a könnyeim egy életre elapadtak már. Felpattantam és úgy ahogy voltam, egy melegítőnadrágban és pulcsiban, kócos hajjal mentem ajtót nyitni. Nem tudtam hogy ki lehet az, hiszen Ericnek van kulcsa. Az ajtó előtt megtorpantam.

Mi van ha Justin az?

Lehetetlen! Nem tudja hogy hol vagyok. 

Vettem egy mély levegőt és kinyitottam.

- Menj el!- mondtam már sokadszorra az előttem álló magas embernek.

Megrázta a fejét. Makacs volt. Olyan makacs,mint én. Hát, nem véletlen...Tőle örököltem.

- Nem Clar. Hazajössz. Velem. Most! - mondta határozottan az Apám, mire szúrós szemekkel meredtem rá.

- Tényleg nem érted amit mondok? Milyen nyelven mondjam még el? - fontam karba a kezeimet.

- Hozd a cuccodat. Addig nem megyek el innen! - állta a tekintetemet.

Aztán meghallottam az autót és szinte megkönnyebbültem ahogy Eric kiszállt és mellém sétált.

Már épp kérdezte volna, hogy mi folyik itt, amikor felismerte Apát.

- Jó napot Uram - köszönt illedelmesen, Apa pedig- annak ellenére hogy rendesen felbosszanthattam - ugyan ilyen tisztelettudóan viszonozta ezt.

- Clarie Evans. Bemész szépen oda - emelte ismét rám a tekintetét - és kihozod a holmidat. Vagy én teszem meg!

- Nem megyek oda! - mondtam de Eric bólintott Apa felé és behúzott a házba.

- Figyelj Clar! Ő az Apád. Minden nap láthatsz engem, ha szeretnéd, de tényleg jobb lenne ha vele mennél- emelte fel az államat, hogy a szemembe nézhessen, mivel odáig makacsul bámultam a szobám padlóját. -Az első sms-edre érted megyek, de próbáld meg! A kedvéért...a kedvemért! - kért kedvesen, mire egy kis idő múlva bólintottam. Aztán szorosan megölelt, és percekig úgy maradtunk. Most is, mint az utóbbi napokban már annyiszor, azt kívántam, bárcsak tudnám Őt úgy szeretni, ahogy megérdemelné.

A holmimat túlságosan is gyorsan rakodták be a kocsiba, aztán mielőtt beszálltam volna a kocsiba Eric nyakába csimpaszkodtam.

- Köszönöm - mondtam neki halkan.

- Bármikor - engedett el mosolyogva, aztán megkaptam azt az aranyos homlokpuszit amit már hetek óta minden nap, és beültem az autóba. Egy halvány mosolyt produkáltam amíg elindultunk, aztán az azon nyomban lefagyott az arcomról, és fagyos szótlanságba burkolóztam az út alatt.

Tudtam hogy ez a változás nem engedi majd behegedni a sebeimet. Hogy is engedhetné? Hiszen csak a felszínre hozza az emlékeimet, amiktől szabadulni próbálok.

- Clar, annyira aggódtam érted! És nem csak én! Mindenki. Pattie, Justin... - törte meg a csendet Apa.

- Nem! - a hangom élesen hasított bele a belső térbe. - Ha Bieberről egyetlen egy szót is szólsz, vagy Pattie, soha többet nem láttok viszont!- néztem rá szikrákat szóró szemmel.

Igen. Dühöngeni és kiabálni mindig könnyebb, mint bevallani önmagunknak a gyengeségeinket.

Apa a száját harapdálva kémlelte az utat. Megértette a dolgot, legalábbis nagyon nagyon reméltem. Újra a mellettem elsuhanó házakat kezdtem kémlelni.

Mivel érdemeltem ki ezt Istenem?!

Csak a gitárom tokját emeltem a hátamra, aztán sarkon fordultam, és elindultam a ház felé. Déjavu érzésem volt. Pattie ugyan úgy, ugyan olyan reménykedő arccal állt a bejárati ajtóban, mint az első napon, amikor Los Angelesbe jöttem. Tisztán reméltem valamit. Hogy EZ a nap nem úgy fog folytatódni. Nem akarom látni Biebert.

- Clar! - lépett felém, és nem volt helyem kikerülni őt, így átölelt. A karjaim ernyedten lógtak a testem mellett. - Kicsim úgy aggódtunk! Hogy lefogytál! Ne csinálj ilyet többet, kérlek! Justin is annyi....

- Pattie- elhúzódtam tőle félbeszakítva ezzel. - NEM akarok Justinról hallani. SOHA többet! - mondtam komolyan, határozottan. Magam sem tudom, hogy hogyan volt erőm ehhez. - És abban a pillanatban hogy megtudja hogy itt vagyok, eltűnök. És nem Erichez megyek vissza - néztem a szemébe.

- Clar! - szólt rám Apa hátulról.

- Ha megengeded- Pattie félrelépett a már gömbölyödő pocakjával én pedig felfutottam az emeletre és a szobám falai közé zárkóztam. Mint az első napon.

Féltem kitenni a lábamat innen, rettegtem hogy újra látnom kell. Mégpedig azért, mert nem tudtam elengedni Őt. Bárhogy is próbáltam, nem ment. Így miután Apa behozta a bőröndömet kulcsra zártam az ajtót és bekapcsoltam a laptopot. Ha mást nem is, azt megtanulták, hogy ilyenkor hagyjanak békén. Hajnalig skype-oltam Ericcel. Ez a fiú tökéletes. Tökéletes, és az én teljességgel tökéletlen szívem mégsem őt szereti. Valahol nagyon el vagyok cseszve.

Az éjjeliszekrényem órája hajnali 2-t mutatott, amikor pizsamában lesettenkedtem a konyhába valami kajáért. Ez nálam egy almát jelentett perpillanat. Visszafelé menet megállt a kezem a kilincsen. Visszafordultam és bámultam a csukott ajtót.  Justinról mindössze annyit tudtam, amennyit a sajtóból és a netről összeszedtem. Vagyis hogy egy kis időre visszavonult. A 2. hét után Eric segítségével letiltattam a számát, így nem tudott többet írni nekem, vagy hívogatni. És ez így volt jó. Nem tartozott már hozzám, és nem tartoztam neki semmivel. Megráztam a fejemet hogy visszazökkenjek a jelenbe és becsuktam az ajtómat. A bőséges vacsorám után elnyomott az álom,egy kis időre...

Órák óta forgolódtam. Folyton az arca jelent meg előttem. Az édesen duzzadt ajkai, a mélybarna,ragyogó szemei, a selymes haja. Nemsokára feladtam a próbálkozást és törökülésben vártam az ágyon. Nem tudom, hogy mire. Talán a halálra, a megnyugvásra és ezáltal a békére. De lehet hogy csak valakire, aki ideteleportál egy időgépet nekem,most,azonnal.  Nem, igazából nem. Rá vágytam.

Felkaptam a párnámat és lemásztam a puha matracról. Ismét halkan lenyomtam a kilincset, majd becsuktam magam után az ajtót, és remegő lábakkal sétáltam át az Ő szobájába. Teljesen érintetlen volt, már hónapok óta. Ez is egy emlék volt, de úgy döntöttem, ezzel hajlandó vagyok most megbirkózni. Visszacsuktam az ajtót és összekuporodtam az ágyon. Egészen addig bámultam a Róla és Pattie-ról készült képet az éjjeliszekrényen, amíg elnyomott az álom.