24. rész

Kedves Olvasók!

Először is köszönöm a türelmeteket. Bár a csoportban ( ITT ) tegnapra ígértem a részt, családi okok miatt nem kerültem annyi ideig a géphez, hogy befejezhessem. Köszönöm a 83 feliratkozót. Hihetetlen, milyen közel járunk már egy szép kerek számhoz. Az oldal díjai közé a napokban összesen 4 díjat tettem ki, amiért nagyon hálás vagyok! Köszönöm azoknak, akik küldték őket!
Rengeteg zenét kellett végighallgatnom, mire sikerült ihletet kapnom a részhez. Ez máskor is sikerülni szokott, előbb-utóbb. A sorok közé belecsempésztem 2 számomra nagyon kedves idézetet, szerzőkkel feltüntetve. Bízom benne, hogy Titeket is annyira megragadnak majd,mint engem, hiszen nem titok, ezekre épült fel a 24. rész.
A 25. részt akkor hozom, ha elkészültem vele. Remélem addigra a feliratkozók száma 85 fölé emelkedik. Noszogatásnak mondom. Na, álmodozni mindenkinek szabad! :)  Jó olvasást!

Love, Dream

Oh Mother

Clarie Evans

Mi lett volna, ha nem születek meg? Mi lett volna, ha nem lettem volna egyke? Mi lett volna, ha a szüleim nem válnak el? Mi lett volna, ha Anya nem hal meg?
Életemben rengetegszer hallottam már, hogy a történelemben fölösleges feltenni azokat a kérdéseket, hogy 'Mi lett volna, ha...'. Nem kell ahhoz történelemről beszélnünk hogy ezek a kérdések formát öltsenek a fejünkben. Én az egész életemet végig tudom vezetni csupán ezekből a kérdésekből. Ez nyomasztó dolog.
Anya lassan 1 hónapja hagyott magamra. Azt hittem idővel tompul majd a fájdalom, és ürességet érzek a helyében. Ez nem így történt, és akik azt mondják, hogy az idő gyógyír minden sebre, azok ölelkezzenek sündisznókkal. Ez baromság! 1 hónap elég hosszú idő, és én még mindig ugyanúgy szenvedek. Azt hiszem, sosem fogom túltenni magamat Anya halálán.
Anya. Köszönöm hogy jó voltál hozzám, hogy kitartottál mellettem. 

 Az eltávozása napján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. [Marc Lévy- részlet] 
Próbálom magamba tartani az érzéseimet, a gondolataimat, a lényemet. Csakhogy belülről fojtogat. Éles karmokkal váj belém, és nem hátrál meg. Mikor felreppen egy reménysugár újjult erővel támad.
Megfogadtam hogy nem leszek gyenge. Küzdeni fogok azért, hogy a Szörnyeteget megfékezzem. Élni fogok, még akkor is, ha belül üres leszek. Ha már soha többé nem leszek ugyan az a lány. A régi Clarie Evans halott.
Tegnap este viszont a Szörnyeteg visszatért. Az ordítását hallgatva merültem az öntudatlanságba.

Kialvatlan szemekkel, felhúzott lábakkal kuporogtam az ágyamban. Az éjjeliszekrényemen heverő digitális óra 5:40-et mutatott. Nem most keltem fel. Már hajnali 4 óta tehetetlenül kódorgok a szobámban. Az éjszakai mutatványomat nem lehetett alvásnak nevezni. Hánykolódtam egész este, és ennek az eredményét volt szerencsém megtekinteni, mikor a  "hajnali zuhanyzás" után tükörbe néztem. Vagy egy kiló korrektort kentem a szemem alatti karikákra. Azután felöltöztem és az ágyamban vártam. Arra, hogy valaki kirángasson ebből az illuzióvilágból, ezzel a mondattal 'Haha! Vicces Clar. Bevetted az egészet!'. Hogy az utóbbi 1 év csak egy rossz vicc legyen. Vagy legalább a tegnapi nap. És az azelőtti. Erre várok. Vagy talán csak egy tapsra.
Nehéz motiválni saját magamat, amikor még a legegyszerűbbnek tűnő dolgok- mint például a sétálás, zene hallgatás, éneklés vagy akár filmnézés- is szörnyűek. Ezeket a dolgokat az élő emberek csinálják. Én sokkal inkább éreztem magamat élőhalottnak. Vagy halottnak... Teljesen mindegy. Mindennek, csak nem embernek. Egy ember nem bír ki ennyi szörnyűséget. Csak egy másik lény, aki elkárhoztatott. Az élet irónikus. Gyerekkoromban úgy éreztem,hogy repülök. Szállok a boldogság felhői között. Aztán a sors két kézzel ragadta meg a szárnyaimat és tőből tépte ki őket belőlem. Elvett mindent ami valaha is kedves volt nekem, most pedig nevet rajtam.

Apa és Pattie 7 óra körül kezdett mozgolódni.Ha lett volna kihez, imádkoztam volna, hogy ne érdeklődjön utánam.
- Clar, gyere le reggelizni velünk kérlek- kopogtatott finoman az ajtómon.
Talán tényleg meg kéne próbálkoznom azzal az imádkozással. Egyben biztos voltam. A gyomrom jelenleg mogyoró nagyságú, tehát minden eddigi adat alapján ezt az étkezést kihagyom.
- Kérlek Kicsim! Beszéljük meg a dolgokat- ha nem haragudtam volna rá, meghatódtam volna.
Apa nagyon hatásosan tud színészkedni. Ezt persze komolyan gondolta, de ez nem változtatott semmin.
Nem is úgy mondanám, hogy haragszom. Úgy érzem hogy megsértettek, és hogy elvesztem.
A lelkem távol volt tőlem, és szomorúan nézte az előttem tátongó ürességet, és nincs senki, akinek elmondhatnám a magam szenvedéseit. [ Bengt Danielsson ]
Azaz, mégis van. Ezúttal sem válaszoltam Apának. Megvártam amíg elment, és tárcsáztam Eric számát. A 4 csöngés után eszembe jutott,hogy elég korán van, de pontosan akkor vette fel a telefont.
- Az elveszett bárányka!- hangja kedves volt, és ezzel máris eggyel kijjebb rúgott abból a tátongó szakadékból, amiben vergődtem.
- Szia. Nézd, nagyon sajnálom hogy nem...
- Semmi gond Clar. Megértem, tényleg!- vágott  a szavamba. - De remélem azért hívtál, mert nem otthon akarsz gubbasztani.
- Nagyon sok...dolog történt mostanában, és te vagy az egyetlen akivel beszélhetek róla- mondtam nehézkesen.
- 1 óra múlva ott vagyok érted, rendben?
- Köszönöm- mondtam hálásan.
- Nincs mit- aztán letette, én pedig a kinti túlfűtött nyári időhöz méltó ruha után kezdtem kutakodni.

 A sminkkel és a ruhával hamar elkészültem, ezért több időt fordítottam a hajamra,mint eredetileg terveztem. Pontban 8 órakor kilopóztam a házból-ami nem volt nehéz egy gyakorlott ember számára-, aztán beültem Eric fekete autójába.
- Jó újra látni- indította el a motort, és mosolyogva felém fordult.
- Téged is- próbáltam viszonozni a mosolyt, de csak a szám egyik sarkát sikerült felfelé görbíteni.
- Úgy látom, van mit megbeszélnünk- nyugtázta a félresikerült akciómat, és gázt adott.

A parkban sétáltunk, mindegyikünk egy-egy fagyival a kezében.
- Szóval, miért tűntél el?- Eric pontosan azt kérdezte, amit nem szerettem volna hogy kérdezzen.
- 1 héttel ezelőtt az Apám meg a barátnője elutaztak, és az ősöm nem bízik bennem annyira,hogy magamra hagyjon... Ezért kellett Justinnál lennem, de ezt a részét tudod- bár a kérdés költői volt, egy bólintással nyugtázta hogy igazam van-... Még a megérkezésük előtt Justinnak Londonba kellett utaznia. Nem engedte,hogy maradjak.
Most vagy azt hiszi,hogy gyenge vagyok,amiért nem szálltam szembe vele, vagy sejti min mentem keresztül Londonban.
A kavicsokat rugdaltam magam előtt, amíg le nem ültünk az egyik padra. Nem tudtam mi jár a fejében, és ez bosszantott.
- Justin egy nagy bunkó- szólalt meg végre.
Néha a lehetetlennek tűnő helyzetekben lehetetlenül viselkedünk. Mint én akkor. Már nem is emlékeztem milyen érzés nevetni, pedig a banda gondoskodott róla. Apropó a banda... Még valami amit muszáj elmondanom valakinek. Így hát félbeszakítottam a nevetésemet, az enyémmel együtt Eric hangja is elhalt. Aztán belekezdtem. Mindent elmondtam neki attól a perctől kezdve, hogy leszálltam a londoni repülőtéren.
Az elején még fel-felvettem vele a szemkontaktust, de ahogy egyre jobban elmélyültem a témában, szégyelltem a szemébe nézni. Hogy is tehettem volna? Tisztában vagyok vele, hogy ő nem csak barátként tekint rám, én pedig éppen azt mondom el neki, hogy a világ leghíresebb fiúbandájának a tagjával csókolóztam. Nem akartam elmondani neki, de tudtam hogy kifog derülni. Így hát mindent elmondtam. A koncertet, győzelmemet Harry-vel szemben, az ajánlatukat, a stúdiót, a csókot...

Befejeztem a mondandómat és néma csend telepedett körénk. Bár volt vagy 35 C°, úgy éreztem, mintha jégeső zúdult volna rám, és dér lepte volna be az egész testemet. Megdermedtem. Nem akartam megbántani. Csak szükségem van valakire, akivel őszinte lehetek. Vártam, de Eric nem szólalt meg, így legyőztem a félelmemet és ránéztem. Egyenesen bele barna szemeibe. Nem láttam haragot, sem fájdalmat. Csak egy apró kis bánatot és végtelen sok megértést. Baráti mozdulattal húzott oda magához, én pedig átöleltem. Igen, Rá van szükségem. Rá, aki megért engem. Ilyen közel hozzá, érezve az illatát, a mellkasának emelkedését, iszonyatos erővel kellett küzdenem azért, hogy ne sírjam el magam.

- Van még valami, amit nem mondtam el- húzódtam el tőle.
- Hallgatlak- mosolygott kedvesen.
- Pattie terhes- nyeltem egy nagyot.
Ha akartam sem tudtam volna kimondani hogy ' Kistestvérem lesz'.
- Clar. Ő nem tehet arról, ami jelenleg a világon folyik. Nem utasíthatod el már most- olyan megértő volt a hangja.
- Nem szeretnék róla beszélni- mondtam szűkszavúan.
Ezt a témát jegelnem kell.
Szívtelen vagy! Hogy érezhetsz ellenszenvet iránta már most?!
Elhallgattattam a belső hangot. Lehet hogy rossz ember vagyok, de mindennek oka van.

Talán azért nem vettem fel a telefont egyszer sem a délután, mert zavarás nélkül akartam élvezni Eric társaságát. Talán csak azért, mert bunkó vagyok.
Hazafelé tartottunk, amikor ismét megszólalt a készülék. Morcosan vettem tudomásul, hogy Justin az. Nem akartam beszélni vele. Bizonyára Apa már felforgatta fél  Los Angeles-t értem, és persze ki nem hagyta volna, hogy értesítse Justin-t az eltűnésem miatt. Nem vettem fel.

- Köszönöm hogy meghallgattál- köszöntem el Erictől a kapunk előtt.
- Bármikor Clarie. Beszélünk még- nyomott egy puszit az arcomra és elment.
Sóhajtva indultam meg a ház felé.

- Te meg hol a fészkes fenében voltál?- kelt ki magából Apa, amikor beléptem a bejárati ajtón.
- Lelkes fogadtatás. Mióta készülsz rá?- vetettem oda.
- Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem! Mégis mit képzeltél? Hogy csak úgy eltűnsz?- ordított. - Meg is erőszakolhattak volna! Vagy elrabolhatnak, vagy...
- Inkább raboljanak el,mint hogy veletek kelljen itt élnem- kiáltottam vissza, mire Apám mozdulatlan lett. - Különben is,miért érdekel ez téged?- mondtam normális hangnemben, de merő gúnnyal a hangomban.  - Ne aggódj. Csak pár hónap és megszületik életed értelme. Akit talán majd szeretni fogsz annyira, hogy nem hagyod el- végre kimondtam. Kimondtam amit éreztem. Nem azért gyűlöltem a babát mert megfogant. Hanem azért, mert neki minden lehetősége megvan egy tökéletes életre, egy apával és egy anyával.
Beharaptam a számat, és a szobám felé vettem az irányt. Már alig láttam valamit a könnyeimtől. Beértem a szobába, lerúgtam a cipőmet és bevágtam az ajtót. Marta a torkomat a feltörni készülő sírás.
Mikor megfordultam az ágyam felé, feltűnt, hogy nem egyedül vagyok a helyiségben.  Justin alig 2 méternyire állt tőlem.
Mi lesz azzal, hogy soha nem lát majd sírni?
Ismét figyelmen kívül vettem a hangot, és abban a pillanatban hogy Justin magához húzott kitört belőlem a zokogás.