12.rész

Kedves Olvasók!

Tegnap szomorúan vettem észre, hogy a rendszeres olvasók száma csökkent. Megértem, ha valaki mégis úgy döntött, hogy nem szeretné a továbbiakban nyomon követni a történetet, de nem vagyok biztos benne,hogy ez az oka. Szerintem az illető a korábbi "játék" miatt csinálta. Sajnos ez így nem fog menni, ezért maradunk a megszokottnál, a heti 3 résznél(kedd,csütörtök,vasárnap). Elnézést kérek a többiektől, de csak így tudhatom meg, hogy ez volt-e az oka. Na, de hogy ne csak ilyen mélabús hírekkel szolgáljak,meghoztam a következő részt. Hosszabbra sikeredett, zenét pedig majd közben találtok(szintén a kedvenc feldolgozásomban, de itt NAGYON ajánlom az eredetit is). Nem fűzök hozzá több kommentet, ez a ti feladatotok lesz. Jó olvasást!

Love, Dream

Clarie Evans

Nem.Nem.NEM! Üvöltöttem belül. Kizárt dolog, hogy visszamenjek Londonba. Nem véletlenül költöztem el. Nem azért vagyok itt, Los Angelesben mert 18 évesen nem lennék képes eltartani magamat, és az egyetem mellett munkát vállalni. Egyáltalán nem ez a helyzet. Azért vagyok itt, mert Londonban nem tudnék megbirkózni anyukám elvesztésével. Ott nőttem fel. Minden ház,minden utca, minden üzlet és minden fűszál rá emlékeztetne. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, annak ellenére hogy minden lélegzet vétel óriási fájdalommal járt. Felugrottam és őrült sebességgel rohantam fel az átmeneti szobámba.

Rávetődtem az ágyra. Az elvesztése felett érzett tompultság helyét a semmiből előtörő fájdalom vette át, összegörnyedtem, a belsőmet fojtogatta a zokogás. Pár perc elteltével azon kaptam magam, hogy az ágy besüpped, és egy kéz simogatja a hátamat. Felálltam, kimentem a fürdőszobába és meglocsoltam az arcomat hideg vízzel. A tükörképem piros szemeket mutatott, de még idejében állítottam falat a kitörni vágyó könnyek elé. Nem fogom hagyni, hogy valaha is sírni lásson. Visszasétáltam a szobába. Justin türelmesen ült az ágyon, én pedig leültem mellé.

- Nem megyek Londonba- suttogtam.

- Clar, én tényleg normális lennék, csak....

- Justin!- szakítottam félbe. Nem miatta nem akarok odamenni. Ehhez most kivételesen semmi köze. sokkal nyomósabb indokom van rá. - Nem te vagy az oka- nyögtem ki végül.

- Akkor nem értem- rázta meg a fejét.

Ismét hallgattam, de ő a válaszomra várt. Arra a válaszra, amit nagyon nehezen tudtam megadni neki.

- Minden Rá emlékeztetne...Anyukámra- fogaim erősen vájtak alsó ajkaimba.

- Clarie, nagyon sajnálom, nem tudtam - akarta átkarolni a vállamat, de elhúzódtam.

- Nem, nem kell. Csak ne kérd, hogy elmenjek oda.

- Megértelek, de nélküled nem megyek el.

- Hogy lehetsz ennyire önző? Mindig csak magadra gondolsz. Mások érzései nem is érdekelnek- hitetlenkedve néztem rá.

- Igen, önző vagyok. De csak azért, mert végre normálisan viszonyulunk egymáshoz, végre látom a reménysugarat, hogy vala...-hangja elhalt,de egy pillanatnyi habozás után folytatta. - Nem hagylak itt, mert mire visszajönnénk kezdhetnék mindent előröl.

-Justin...

-Csak gondold át, kérlek! Az apád beleegyezett

.

Szememmel a takarót pásztáztam. Talán ideje lenne új életet kezdenem. Talán segítene. Talán...Mennyi talán!

- Kérlek! Nélküled nem megyek el!

-Justin...

- Clar,könyörgöm!- nézett rám esdeklő tekintettel.

Kirázott a hideg. Lehet hogy erre van szükségem, a túllépéshez...

- Reggelig had kapjak időt- sóhajtottam.

- Rendben van. Jó éjt Clar- nyúlt oda, és finoman végigsimított a kézfejemen,aztán kiment.

Átöltöztem pizsamába, és visszaültem az ágyra.Nem tudtam,mit kellene tennem. Felemeltem a kezemet, és elkezdtem dörzsölni a még mindig bizsergő bőrömet. Csak egyetlen dolog volt,ami meg tudott nyugtatni. Odasétáltam az asztalra letett gitáromért és visszamentem vele az ágyba. Csak játszottam és játszottam.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, amikor az ajtóm kinyitódott, és ott állt Justin egy szál alsónadrágban.

Ujjaim leestek a húrról. Felvontam a szemöldökömet,és magyarázatot vártam.

- Látom te sem tudsz aludni. Maradhatok? - sétált közelebb hozzám.

Nem láttam értelmét annak,hogy nemet mondjak, úgyhogy lassan bólintottam. Leült az ágy másik végében, és várt.

- Mi az? - tettem fel a kérdést,amikor már nem bírtam elviselni a csendet.

- Nem játszol tovább?

Vállat vontam, és belekezdtem a félbemaradt dalba. Justin szemei kikerekedtek.

- Ez One Direction?- hangszínéből állapítva nagyon megleptem.

- Little Things- bólintottam, és ismét félbehagytam a dalt.

- Szereted őket? - arcáról még mindig lerítt a csodálkozás.

- Mióta összekerültek az X Factorban- mondtam.

- Miért nem mondtad eddig?

- Nem kérdezted. Miért fontos?

- Én ismerem őket...

- Te kit nem ismersz?- grimaszoltam.

- Hát, ha nem akarsz találkozni velük, akkor nem fontos...

Hozzávágtam egy párnát.

- Jól van, jól van-emelte fel a kezeit. - Összehozok egy találkozót, ha megteszel nekem valamit- ajkai ismét a megszokott, önelégült mosolyra húzódtak.

- Mi volna az?- emeltem égnek a szemeimet.

- Eljátszod még egyszer a dalt,végig. És énekeled.

Lenéztem a gitárra és a lehetőségeimet latolgattam. Vagy énekelek neki, és teljesül az egyik régen eltemetett álmom, vagy kizavarom a szobámból és nem kell tovább néznem azt az elviselhetetlen fejét. Az első variáció mellett döntöttem- kivételesen.

- Rendben, de ígérd meg hogy utána békén hagysz- kértem.

- Becsület szavamra-jobb kezét a szíve fölé helyezte- amolyan biztosítás képpen.

Ismét megszólaltattam az imádott hangszeremet, és lassan énekelni kezdtem a dalt. Justin közelebb férkőzött, és ujjaival dobolt a gitáron minden egyes refrénnél. Néhol kicsit átköltöttem, szándékosan. Ez már amolyan megszokás volt. Mint ahogy az is, hogy minden alkalommal, amikor Harry szólóját énekeltem behunytam a szememet. Ilyenkor magam elé tudtam őt képzelni. Ezt persze nem vallottam volna be Justinnak. A dal véget ért, leengedtem a kezeimet, és figyeltem.

- Ez..elképesztő volt- rekedtes volt a hangja. - Imádom a hangodat Clar- nézett a szemembe.

Kis mosolyra húzódott a szám, de ez nyomban eltűnt ahogy felállt és elindult kifelé. Nem akartam hogy elmenjen, mert akkor egyedül maradtam volna, és semmi nem akadályozta volna meg a rám zúduló kérdéseket és kétségeket.

- Nincs kedved filmet nézni?- préseltem ki magamból a mondatot,mielőtt eltűnt volna a szemem elől.

Megállt, és visszafordult.  -De csak miután vettél fel egy pólót- figyelmeztettem.

Felnevetett, és kilépett a folyosóra. 2 perc sem telt el, visszajött, kezében a laptopjával.

- Az enyémen is nézhettünk volna...- tettem vissza a gitárt a fekete tokba.

- Erre van letöltve egy csomó- vont vállat.

Arrébb csusszantam az ágyba,ő meg befeküdt mellém. Nem figyeltem arra, hogy milyen közel van hozzám. Mindössze örültem neki, hogy kezdünk kijönni egymással.

- Mit nézzünk?- a lista folyamatosan pörgött a szemem előtt, aztán kiválasztottam egyet.

- Ted?

- Nem is te lennél- nyalta körbe a száját, aztán elindította.

Egy párnát raktam a fejem mögé, és egyet adtam neki is.

A film 3/4- énél nyomott el az álom, ekkora fejem már a vállán nyugodott.