37.rész - Justin szemszögéből -

Kedves Olvasók!

Sajnálom. Csak ennyit tudok mondani. Sajnálom hogy későn hoztam a részt, sajnálom hogy mindig késni fogok (több mint valószínű), sajnálom hogy gimnazista lettem. Elmondom egy napomat: 5:30-kor kelek. Elkészülök, 7:10-kor elindulok suliba. Van 3-4-5 angolom egy nap + mellette pár másik tantárgy ( naptól függően). Minden nap 14:25-ig vagyok suliban. 15.00 óra körül hazaérek és este 20.00-21.00-ig tanulok. Aztán zuhanyzom, fogat mosok, írok egy jóéjt- üzenetet a barátnőmnek és alszom. Na, gondolom Ti is látjátok hogy egyáltalán semmi szabadidőm nincs. Vagy 110 új szót kell egyik napról a másikra megtanulnom,emellett még van írásbeli házim is és más szóbelik. Nem tudok szétszakadni... Mostantól mindig akkor lesz új rész, ha sikerült megírnom,és van időm kitenni... Ami lehet hogy 2 hetente fordul majd elő. Sajnálom - mint már mondtam - , DE nekem az, hogy év végén a kezemben tartsam a nyelvvizsgámat fontosabb.  Remélem azért nem haragszotok nagyon, és az új rész pedig elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást, és várom a véleményeket!

Lots of love, Dream xx

Justin Bieber

Demi Lovato - Unbroken

Soha nem gondoltam volna hogy lesz még olyan dolog az életben amit tiszta szívemből bánni fogok. Annyi hülyeséget csináltam már korábban. Rengeteg embert megbántottam és azoknak a száma akik csalódtak bennem még magasabb volt. Innom és drogoznom kellett ahhoz hogy elviseljem ezt az egészet amit az életemnek nevezhetek. De ha naponta több ember oltja ki az életét csak azért, mert szeretnek engem és a sok utálkozó emiatt nézi őket céltáblának, az már nem játék. Nem tudtam sosem megfelelni mindenkinek, noha eleinte erősen próbálkoztam. Csak egy szegény kissrác voltam egy csodálatos anyával,akit aztán észrevettek és kilöktek a nagyközönség elé. Nem volt felkészítés, se tanácsadás. Mondják hogy az élet a legnagyobb tanítómester, de nekem el kellett volna egy biztosabb útmutató. 

Annyi átbulizott éjszaka, önutálat után már azt hittem hogy nem fog rajtam semmi. Tévedtem. Abban a pillanatban hogy a kezem az arcán csattant végezni tudtam volna magammal. Nincs annál nagyobb fájdalom mint amikor olyan embert bántunk akit szeretünk. És ez csak fokozódik amikor szánt szándékkal bántjuk azt, akit a világon a legjobban szeretünk. 

Tudtam hogy normális volt a reakciója. Elhúzódott tőlem, kiabált és a szobája biztonságába menekült. De fogalma sem volt róla hogy utána összerogytam az ajtaja előtt, és térden állva könyörögtem neki, hogy nyissa ki az ajtót. Ő csak a hangomat hallotta, bár próbálta figyelmen kívül hagyni. Órákat gubbasztottam a kemény,fából készült válaszfal előtt, a kezem remegett de nem az idegtől. Már kitisztult az agyam. És az azután következő érzés rosszabb volt a világ összes másnaposságánál.

Elzavart ismét, én pedig nem tehettem mást. Megtettem amit kért. Pár órára teljesen magára hagytam. Ám amikor ismét a szobája felé közeledtem és megláttam a nyitott ajtót, tovább sem mentem. Sarkon fordultam és végigrohantam a házon, ki az udvarra. Nem érdekelt a fotósok hada a főkapunál. Én a ház mögé siettem, de elkéstem. Ő már nem volt sehol. 

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Egyrészt mert nem voltam fáradt, másrészt meg mert még az ébrenlétem alatt is kísértett a látványa annak a szörnyű pillanatnak amikor megütöttem. Hogy tehettem ezt? Pont vele! Annyi embert akartam már úgy igazán képen törölni, annyi riporter, hater vagy épp híresség arcát szerettem volna a betonba nyomni. És pont Clart bántottam. 

Clar mesélt nekem az álmairól amik éjszakáról éjszakára kísértették. Állítása szerint az hogy a karjaimba lehetett volt az egyetlen menedéke attól a Szörnyetegtől, aki benne lakozott. De Clar tévedett. A Szörnyeteg nem benne élt. A Szörnyeteg egész idő alatt ÉN voltam. 

Aznap éjjelig megszámlálhatatlanul sok smst küldtem neki. Próbáltam hívni is, de már a 3 kicsöngés után kinyomott. Nem tudtam hogy mit tehetnék. És mégis, annyi bennem kavargó rossz gondolat ellenére nem voltam képes szerekhez nyúlni. Én vissza akartam Őt kapni,nem pedig még jobban ellökni magamtól. Hajnali 2 órakor beültem a Ferrariba és Los Angeles sötét,kihalt utcáját kezdtem el járni. Egyszerűen nem tudtam nyugton maradni, pedig annak az esélye hogy éppen most fogom megtalálni őt egyenlő volt a nullával. 

Nem tudtam hogy hol keressem. A szüleink házába nem mehetett, az pedig kizárt hogy más ismerősét látogatta volna meg. Clar okos lány, és biztos vagyok benne hogy annál több esze volt. Ezért nem is kerültem el a kis barátja háza felé. 

Úgy 4-5 óra vezetgetés után hazamentem és lezuhanyoztam, aztán a kanapéra ülve Twitteren és email-en próbáltam elérni, de ha látta is az üzeneteimet nem válaszolt rájuk. Kezdtem kétségbeesni, úgy igazán. Felhívtam Scootert és elmondtam neki hogy Clar eltűnt, segítsen megtalálni. Azt nem kötöttem az orrára hogy mi történt egészen pontosan. Majd anyát hívtam fel, de jól sejtettem. Nem látták Clart már hetek óta. Clar utálja annyira anyámat hogy az utcán aludjon, mintsem hogy oda menjen abba a házba. Bár ezt a kettejük között zajló, egyirányú gyűlöletet sosem értettem igazán, nem feszegettem az elmúlt időszakban. Biztosra vettem hogy majd megbékélnek. Erre itt ragadtam, és ahelyett hogy ezért imádkoznék, a lelkem kiteszem hogy azt a hatalmas hibát amit elkövettem helyrehozhassam. És erre a jelen állás szerint, nem sok esélyem van.

Még aznap felhívtam vagy 50 szállodát, panziót és minden motelt. Vagy 100x mondtam végig Clar kinézetét, és a szívem mindannyiszor belesajdult. Mert ahelyett hogy azt mondtam volna hogy ' gyönyörű szép arcú, barna szemű lány', azt kellett mondanom hogy 'egy bal oldalon monoklit viselő, barna szemű lány'.

Nem bírtam sokáig. Nem bírtam enni, aludni... Csak Rá tudtam gondolni, és arra hogy pár nappal ezelőtt még minden tökéletes volt. Amíg el nem basztam. 

A házban lévő konditeremben vagy ötvenszer mentem végig az összes gépen, és még ez is kevés volt ahhoz hogy akár egy aprócskát is elterelje a figyelmemet a valóságról. Aznap mikor a telefonom a sokadik próbálkozás után az Ő számát hívta, és benyögte hogy a hívásátirányítás nem elérhető, a falnak csapódott. És darabokra törött. Csakúgy mint az én tökéletes világom, a tökéletes lánnyal. 

A munka sem segített. A stúdióban már kikészítettem minden egyes ott dolgozót a nemtörődömségemmel, a folytonos bénázásommal és a nem túl kedves beszólásaimmal. Scooter sokáig bírta, de aztán elküldött. Mit is várt tőlem? Lassan 1 hónapja éltem az elcseszett életemet. Az álmatlansággal, fájdalommal és aggódással teli életemet. Miért kellett nekem elrontani mindent?

Utána már tényleg egy élőhalott voltam. Sehonnan nem kaptam visszajelzést Clar holléte felől, ellentétben az internettel, ahol csakúgy hemzsegtek a pletykák. A legrosszabb pletykák amiket valaha olvastam. És mégis jogos volt mind. Mert bár nemlett kimondva, tudtam hogy az ő részéről nincs már 'mi'. És attól féltem, hogy sohasem lesz többé.

Ezután támadt Scooter-nek az a fenomenális ötlete, hogy tekintsük futó kalandnak ezt a pár hónapot, amiből gyakorlatilag 2 hetet voltunk hivatalosan együtt. Belementem. És nem azért mert egy hangyányit is vágytam arra, hogy az emberek előtt csókolgassam és ölelgessem Selenát, nem. Nem is a pénzre volt szükségem amit ez az egész 'figyelemelterelés Clarről' akció hozott. Én csak meg akartam Őt védeni. Mert ha az ostoba emberek, akik nem ismernek igazán, nincsenek jelen a mindennapjaimban, elhiszik hogy Jelena páros újra él, akkor Clart békén hagyják. És a világ telis-tele volt ilyen emberekkel. 

Csak a 'pihentetésem' 3. napján mentem át anyáékhoz. Nem beszéltem vele telefonon, csak pár sms-t váltottunk. Hallotta hogy elküldtek. Hallotta hogy 'újra együtt vagyok Selenával'. Ő persze ezt nem hitte el. Clarrel nem volt jó a kapcsolata - és ez nem kifejezés - , de én meséltem neki rólunk. Anya tudott mindent, hiszen vele kiskorom óta mindent megosztottam. És miért pont a boldogságomat titkoltam volna el előle? 

Fáradtan csuktam be az autó ajtaját és sétáltam át a kapu és a ház közötti távolságot. A kulcsomat persze otthon hagytam, ezért kopogtattam, és zsebre dugott kézzel vártam hogy anya ajtót nyisson. 

Aztán amikor az ajtó kinyílt, én pedig megláttam azt a számomra oly kedves arcot, még levegőt is elfelejtettem venni. A kimerültségem ellenére a reflexeim gyorsak voltak, és nem tudott lerázni. Nem hagyhattam hogy lerázzon. 

Nem tudom hogy miért sikerült meggyőznöm, de végighallgatott. Nekem pedig muszáj volt közben végignéznem rajta. Rettenetesen lefogyott, és kicsit sem volt jobb állapotban mint én. Talán egyedül a piros szeme mutatta meg, hogy Ő nem próbált erős lenni. Ez egyszer nem. Ezt a vad, makacs, ellenállhatatlan és erős lányt hónapokkal ezelőtt meg akartam szelídíteni. Be akartam törni. Ehelyett viszont, összetörtem.

Nem hittem hogy meghatja majd amit mondani fogok, vagy hogy hinni fog nekem. A barna szemeiben viszont megértést láttam. És ez adott erőt ahhoz hogy folytassam, mert minden egyes mondat sértette a torkomat. Akkor is, ha csupán a kegyetlen és fájdalmas igazságot mondtam ki. De az igazság valóban fáj, ezért hazudnak az emberek. 

Képtelen voltam tovább tartani magamat. A könnyeim - melyeket 1 hosszú hónapja igyekszem visszatartani a nap minden percében - megállíthatatlanul kezdtek el lefolyni az arcomon. Elmondtam mindent. Még azt is, amit nem akartam. Tudtam hogyha a szívére hallgat, már nincs esélyem. Azok után amit tettem a szíve kiölt minden kedves érzést amit irántam táplált. Így kellett lennie. Ám tévedtem.

Egyszer csak megéreztem az apró, puha kezét az arcomon, a következő pillanatban pedig azok az édes ajkak csókoltak meg, amelyekre már annyira vágytam. A kezeimet óvatosan csúsztattam a derekára, és az ajkaim engedelmesen nyíltak szét. Csak úgy,mint én. Megnyíltam neki. Még soha nem látott belém ennyire egyetlen ember sem mint Ő, és így tudnia kellett azt is, hogy nem veszíthetem el Őt. Mert nem tudnám. 

Az a csók repített fel a pokolból, amely már kínzóan égetett. Ismét a mennyekben éreztem magamat, és minden 1 hónapon át tartó fájdalmat másodpercek alatt száműzött belőlem. Ez nem CSAK egy csók volt. Ez a csók megmutatta hogy mit érzek iránta, hogy Ő mit érez. Ez a csók azt sugallta: 'mi összetartozunk'.

Az élet iróniája pedig a következő pillanatokban mutatkozott meg. Azt hittem rosszul hallok, amikor a következő szó elhagyta a száját: 'elmegyek'.

Elmenni, távol lenni, nem nézni vissza, eltűnni, örökre. 

- Kérlek, Clar! Nagyon szépen kérlek, ne hagyj itt- emeltem rá könnyes tekintetemet. A mellkasomat belülről olyan erők fojtogatták, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam.

- Justin, csak így... - kezdte el halk hangon, de félbeszakítottam.

- Nem tudok nélküled élni, érted? Képtelen vagyok tovább végigcsinálni akár egyetlen napot is, ha nem lehetek melletted. Hibáztam, és tiszta szívemből bánom. De nem tudlak elengedni téged. Kérlek értsd meg. Inkább legyél úgy mellettem hogy utálsz, mintsem hogy ne láthassalak.

Az arckifejezése megváltozott, és komoly hangon szólalt meg.

- Én nem utállak. Sosem tettem. De, végig kell gondolnom pár dolgot.

- Akkor gondold végig itt, Los Angelesben- léptem hozzá közelebb, és mikor nem húzódott el lassan megfogtam a kezét. - Ha az kell, hogy ne tegyek semmi olyat ami többre utalna most,mint barátság, rendben. Megteszem. Nem csókollak meg, nem foglak elrabolni semmit. De had lássalak,had halljam a hangodat. Csak ezt kérem - néztem a szemébe, a válaszára várva. 

- Megtartanád a szavadat? Adnál nekem teret,amíg szükségét érzem? - a csodálkozó tekintete belefúrta magát az emlékezetembe.

- Igen. Kezdjük előröl. De ezúttal Te diktálod a tempót- bólintottam. 

Lehajtotta a fejét és gondolkodott, látni lehetett rajta hogy erre nem számított. Ha elment volna tényleg egyszerűbben átgondolhatott volna mindent, de az én életemből is kilépett volna, még ha csak egy időre is. Én pedig abba belerokkantam volna. 

- Ideköltözöl, és megismerlek. Nem azt az énedet amit már volt szerencsém. Hanem teljesen, mintha legjobb barátok lennénk. És én diktálom a tempót- szólalt meg pár perc néma csend után.

Az én arcomra pedig egy őszinte mosoly szökött, miközben bólintva beleegyeztem.