36.rész /2

Kedves Olvasók!

Még sosem fordult elő hogy az ígértnél hamarabb hoztam volna a részt, de ez az alkalom most különleges... Egyrészt azért, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ami az új részt illeti - hiszen ez most lezár egy fejezetet Clar életében -, másrészt pedig fogalmam sincs hogy mikor hozom a folytatást, így engesztelés képen nem váratlan holnapig titeket. Már említettem korábban, hogy szándékozom tartani egy Twitcamot, aminek a hivatalos időpontja 2013.08.28-a, szerda, 15:00 óra. Jól esne pár figyelő szempár, fura kérdések...egyszóval minden. :) És még a mai részről... Mint már említettem ez egy hatalmas változást fog hozni nemcsak Clar, de Justin és a szüleik életébe is. Az elbeszélés helyszíne 2 kontinens között fog váltakozni, hogy szűkítsem a kört 2 város között- nekem mindkettő teljes mértékben a szívemhez nőt. Ez a rész nem így indult...csakhogy az egyik délután megjött az ihletem, teljesen átírtam és újabb csavart szőttem bele. Nemtudom mik lesznek a reakciók, de én kivételesen ( ne szokjatok hozzá :3 ) megvagyok elégedve vele. Zenének egy örök klasszikust akartam csatolni, de meggondoltam magát. Justin egyik saját dala talán segít még meghittebbé tenni a sztorit. Nem is jártatom tovább a számat. Ha van valami infóm a következő részről a facebook csoportban mindenkit értesítek. Jó olvasást!

Love, Dream

Clarie Evans

Never let you go

Lendületből vágtam volna vissza az ajtót, de megelőzött. A lábát az ajtófélfához csúsztatta, megakadályozva ezzel hogy az ajtó becsukódjon. Nem vártam meg hogy mi lesz a következő reakciója, sarkon fordultam és futva igyekeztem az emeletre. Valójában tisztában voltam azzal hogy ez gyerekes dolog, de már képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni.

 A lépcsőnél még nem ért utol, de a folyosón már nem volt ekkora szerencsém. Megfogta a karomat és visszahúzott. 

- Clar, kérlek szépen hallgass meg! - fogott le, olyan erősen hogy ne fájjon, de ne tudjak szabadulni tőle.

- Nem érdekel amit mondani akarsz. Minek jöttél ide? Hagyj engem békén Bieber. Örökre- már semennyi lelkierőm nem maradt, de megerőltettem magamat és határozottan beszéltem. Nem akartam hogy lássa ahogy elgyengülök. Olyan régóta vágytam már megint az érintésére. Szükségem volt rá, de soha nem vallottam volna be. Eleget szenvedtem már miatta, többre nem adok neki lehetőséget. Akkor sem ha senki mást nem fogok tudni úgy szeretni ahogyan Őt.

- Pedig meg fogsz hallgatni, ha tetszik, ha nem! - vette fel a harckészségét mentem, mire felszegtem az államat. 

Rendben van. Ha harcolni akar, legyen.

- És ha nem? Akkor mi lesz? Megütsz? - mondtam merő gúnnyal a hangomban, mire a határozottság eltűnt az arcáról és fájdalom villant a tekintetében.

- Soha nem fogom megbocsájtani magamnak ami történt Clarie. Elborult az agyam,és...
- Nem érdekel - vágtam a szavába. Meglepődtem amikor aprót bólintott, és nem folytatta tovább.
-Nem, nem fogok magyarázkodni. Nincs mentségem - rázta meg a fejét kis idő múlva, a haja pedig lágyan szállt ennek hatására. - Csak kérlek, enged hogy elmondjam a tegnap estét! - nézett rám esdeklően.

Elég erősnek kellett volna lennem, és otthagynom Őt, de képtelen voltam rá. Nem tudtam hogy kiben csalódtam nagyobbat. Benne, amiért csak a bolondját járatta velem, vagy magamban amiért voltam olyan hülye és egy pillanatig is hittem neki. De igazából tudni akartam az igazat. Tudni hogy jól hittem, és egész végig csak játszadozott velem. Ha kimondja a kegyetlen igazságot, talán könnyebben elengedem majd. 

- Rendben. De akkor eressz el- szólaltam meg egy kis idő után.

Láttam rajta hogy nem szívesen teszi, de a karjait a teste mellé engedte, én meg összefontam az enyémeket magam előtt.

- Nem vagyunk együtt Selenával. Már hosszú ideje hogy szakítottunk. De, miután elmentél kezelhetetlen voltam. Nem érdekelt sem a média, sem a turné, sem a dalfelvétel, semmi. Csak meg akartalak találni. Napokig nem tudtam aludni, de igazából még most sem tudok. Nem csak én keresgéltem utánad. Rengeteg fotó készült rólad, akkor is amikor otthagytad a házat. Amikor otthagytál engem- tartott egy kis szünetet.

 Megfeszültem. Lehet hogy most a pokol mélyére kívántam, de szerettem őt. Még mindig. És nem tudtam elviselni a fájdalmat amit a hangjában hallottam. Mégsem tettem semmit. Mert a bordáim még mindig szúrtak minden egyes levegővételnél. Az elmémnek az a része amit most el akartam temetni nem felejtette el a sok átsírt éjszakát, a kilátástalannak tűnő, rémesen hosszú és üres nappalokat amiken keresztülmentem.

 - Minden egyes netes oldalon fent voltál, az újságokról nem is beszélve. Olyan voltam mint egy élőhalott. Nem tudtam semmi másra gondolni csak arra ami történt. Scooter 1 hét után közölte velem, hogy szünetet kéne tartanom, mert használhatatlan vagyok. Akkora már mindenhol csak minket nyomatott a média. És csak egyetlen mód volt arra hogy megvédjelek ettől a felhajtástól. A médiától, a fotósoktól... Ha úgy állítjuk be mintha csak egy futó kapcsolat lett volna. Egy semmitmondó románcnak kellett beállítanom életem legszebb heteit... Egy barom vagyok. De reménytelennek tűnt hogy megtaláljalak. Bassza meg! Minden reménytelennek tűnik!

Fájdalmas grimasszal túrt bele a hajába. A fiú, aki megütött, aki eszméletlen bunkón viselkedett velem, aki egy másik lánnyal csókolózott az orrom előtt, csak engem akart megvédeni?
Élesen szívtam be a levegőt az orromon, mivel az állkapcsomat még mindig erősen szorítottam össze.
- Csak keresed a kifogásokat Justin. Ez nem jelenti azt hogy nem csináltál belőlem hülyét. Engem akartál megvédeni, de nem a valódi veszélytől.
- Ezt hogy érted? -mikor értetlenül emelte rám barna tekintetét folytattam.
Minden arcizmom arra törekedett hogy lesüssem a szememet. Nem bírtam koncentrálni miközben lágy tekintete az enyémet kereste, követelte magának. Mégsem hagytam hogy a testem cselekedjen az agyam helyett.
- Az igazi veszélyt TE jelented rám nézve, attól a perctől kezdve hogy idejöttem erre a nyamvadt kontinensre- vágtam a fejéhez, és bár tudtam hogy ez nem teljesen igaz, nem szívtam vissza.

- Tudom. Tudom - hajtotta le a fejét. Már Ő sem tudott a szemembe nézni. -Csak meg akartalak védeni  Clarie. Mindenkitől. És pont magamtól nem sikerült... Téged soha senki nem helyettesíthet. Senki más iránt nem tudom azt érezni amit irántad. És ezért nem tudlak elengedni téged. Soha- a hangja rettenetesen halk volt a korábbi percekéhez képest. Lassan felemelte a fejét a padló kémleléséből. A szemei csillogtak. 

Ne! Ne sírj!
- Szeretlek Clar. Mindennél jobban szeretlek.

Nem tudtam mit tegyek. Az egyik felem oda akart lépni hozzá, szorosan magához ölelni és megnyugtatni hogy minden rendben van, én is szeretem őt. De a másik csak hátat akart fordítani és magára hagyni, hadd szenvedjen legalább úgy, ahogy én szenvedtem miatta 1 hónapon át. És ez a felem bizonyult erősebbnek.

- Clar? - szólt hozzám halkan, miután percekig néma csendben álltam. Még küzdöttem magammal. Mennyire irónikus... Vagy fél órával ezelőtt még gondolkodnom sem kellett volna azon hogy mit fogok tenni ha meglátom. Megpofozom, elhordom mindennek és otthagyom. Úgy látszik csak a szám nagy- még ha a képzeletbeliről is van szó.
- Én... nem tudom mit kéne tennem Justin - néztem félre. - Meg is akarlak ütni, meg nem is. Magamhoz ölelni, meg nem is. Megcsókolni téged, meg nem is.
- Hát tedd meg.
- Mit? - nyeltem egyet és ráemeltem a tekintetemet ismét. A könnycseppek lágyan folytak le a szeméből, átszelve az arcát.
- Amit a szíved mond- felelte egyszerűen.

Talán igaza van. Mostanában túl sokat hallgattam az eszemre. Kitörtem a mozdulatlanságból és átszeltem a közöttünk lévő pár lépésnyi távolságot, majd az idáig összefonott karjaim automatikusan érintették meg a puha,könny áztatta arcát, abban a pillanatban amikor az ajkam az övére tapadt. Lehet hogy tegnap este mást csókolt, és lehet hogy napokkal ezelőtt is. De a testem nem érezte azt a fájdalmat, amit ez okozott nekem. Azt a fájdalmat, ami minden másodpercben elmúlni látszott, ahogy az édes csókja elhomályosította a gondolataimat, és az ölelő karjait a derekam köré fonta. 

Újra biztonságban éreztem magam, még ha csak egy pillanatig is. Ezt meg kellett tennem ahhoz, hogy erőt gyűjtsek mindahhoz ami ezután következik majd.
- Igazad van- húzódtam el tőle egy kicsit.
- Mint mindig- jelent meg egy szívdöglesztő, pimasz mosoly a szája sarkában, amitől kész voltam ott helyben lehidalni.
Mégis, amikor újra felém közelítettek az ajkai kitértem előlük, és kibontakoztam Justin öleléséből.
Nem értette a reakciómat, de biztos voltam benne hogy azt kívánja majd, bár ne is értette volna meg soha. Mert miután ismét zavartalan volt az intim szférám, megszólaltam.
- A szívemre fogok hallgatni, és elmegyek- mondtam halkan, de elég magabiztosan hogy ne szakítson félbe. - Visszamegyek Londonba, hogy lezárjam a múltat- szívszorító volt ebben a pillanatban ránéznem, mégsem tehettem mást. A szeméből megállíthatatlanul folytak le a sós könnycseppek, de ez nem érdekelte Őt. Nem szégyellte kimutatni amit érzett, és így még nehezebb volt minden.
- Csak így leszek képes egy új életre- fejeztem be amit elkezdtem. Az utolsó mondatom után az ijesztő, halálos csend telepedett körénk. Mégis, ezekben a percekben bánat, fájdalom és szerelem ölelte körbe a légkört.