35.rész

Kedves Olvasók!

Bár tegnapra ígértem, meghoztam a részt. Holnap már nagyban készülődök a szombati indulásra, és hétfőig Lengyelország csodás városát fogom élvezni. ^^
A múltkor beszéltem nektek "alkotói válságról". Na, hát nekem sikerült kiszakadnom belőle. Már meg is írtam a következő 2 részt, ami annyiból érdekes, hogy a 36. rész két fele... Alapból szerintem mindegyik hosszabb lett kicsit ennél a mostaninál, de majd még kialakul. Elképzelhető hogy változtatok rajta... Ez a rész tényleg tragikusan rövid lett, de megígérem hogy a következőkkel kárpótollak Titeket!♥ Akkor Nektek jó olvasást, és jó pihenést! ÉS mielőtt elfelejteném! HOLNAP DÉLUTÁN KITESZEM A FACEBOOK CSOPORTBA A KÖVETKEZŐ RÉSZ ELŐZETESÉT! 

Love, Dream 

Clarie Evans

Ericcel lassítás nélkül szeltük végig a Starbucks és az autó közti távolságot, de én futottam volna tovább. El Los Angeles-ből, el Amerikából, ki a világból. A mellkasom szabálytalanul süllyedt és emelkedett a szívem minden egyes dübörgő dobbanásától. Ha tehettem volna szétszakadok és kiengedem magamból. Nem akartam hagyni hogy tovább mérgezzen belülről. Az autóban ülve, üveges tekintettel, zihálva elmondhattam hogy az életem teljesen el lett b*szva. És mielőtt még kiugorhattam volna, hogy egy másik jármű elé vessem magam, kattant a biztonsági zár és a kerekek megindultak.

- Clar, kérlek csak mondj valamit. Mondjuk hogy milyen az időjárás- próbálkozott Eric kirángatni a némaságból amibe burkolóztam. Nem sírtam. Már elfogytak a könnyeim, és semmi szükségét nem éreztem annak hogy visszacsaljam őket. A sírás nem old meg semmit.

- Jól vagyok. Jól vagyok.

Nem tudom kit is akarok igazándiból meggyőzni. Őt, vagy magamat?

- Nem, egyáltalán nem vagy jól- szögezte le mint egy kész tényt.

- Tudod mit? Nem, tényleg nem vagyok jól- fordultam felé, miközben Ő az utat figyelte. - Ennél már nem lehetnék rosszabbul. 1 hónappal ezelőtt azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet. Hát persze...hülye kis naiv Clar - nevettem kínomban. - Az hogy megütött, hogy nem hitt nekem, összetörött. Most meg egy másik lánnyal látom csókolózni, miközben még mindig minden egyes nap ír Twitteren és email-en. Azt hittem legalább akkor őszinte volt velem, miközben ölelt, a hajamba suttogott vagy...-olyan gyorsan kapkodtam már a levegőt hogy képtelen voltam folytatni a félbeszakadt mondatomat. - De igaza van. Selena Gomezzel nem versenyezhetek. És nem is fogok.

Mély levegőt vettem, és visszafordítottam a fejemet az út felé. Össze kellett szednem magamat, hogy ki tudjam mondani a következő mondatot:

- Justin Bieber már nem az életem része többé.

Sokáig győzködtem erőtlenül Ericet arról, hogy rendben leszek, menjen csak haza, de ő rendíthetetlenül állt mellettem a kapu előtt. Lehet hogy tényleg szükségem lett volna rá most, de túl makacs voltam ahhoz hogy ezt beismerjem magamnak, és egyedül akartam lenni egy kis ideig. "Kis" ideig.

Mivel nem mentem semmire, tömören elmondtam neki hogy ma kibékültem Apámmal és Pattie-val.

- Vigyáznak rám, menj haza, pihenj- mondtam a beszámolóm végeztével.

Egy megadó sóhaj hagyta el a száját, aztán átkarolt a derekamnál fogva és magához ölelt.

- Hazamegyek, de csak 1 sms és itt vagyok, megértetted?

- Meg- mondtam halkan, de elég határozottan ahhoz hogy ellépjen, adjon egy puszit a homlokomra, beüljön az autóba és elhajtson.

- És most mi lesz Clar? - kérdeztem magamtól az ajtó felé lépkedve. - Most elfelejtjük Justin Biebert. 

Nem nagyon voltam tisztában az idővel amikor beléptem a házba, de ez volt a legkisebb problémám most. Lerúgtam a cipőmet és végigmentem az előszobán. Apát és Pattie-t a nappaliban találtam meg, a kanapén ülve.

- Sokáig elvoltál- nézett fel Apa a könyvből amit olvasott éppen, majd rögtön fel is kelt és odalépett hozzám. - Minden rendben van kicsim? Olyan sápadt vagy - tűrte félre a hajamat az arcomból.

- Igen, csak fáradt vagyok. Lefekszem, rendben? - erőltettem egy fáradt mosolyt az arcomra, aztán meg sem várva a válaszát lábujjhegyre álltam, nyomtam egy puszit az arcára és felmentem a szobámba.

Abban a ruhában amiben voltam lerogytam az ágyra. Behunytam a szememet, de ez egy végzetes hiba volt. Vagy ezerszer játszódott le előttem a Starbucks előtti jelenet. Ahogy Justin a kocsiban megcsókolta Selenát. Persze. Szeret engem, hiányzom neki, sajnálja ami történt, megbánta... És a legrosszabb az egészben az, hogy el tudtam volna hinni neki. Sőt, valószínűleg ha akkor az arcomon lévő duzzanat akkor nem emlékeztet mindenre, az ütést követő napokban visszamegyek hozzá. Legszívesebben most is ezt tenném, és ezért tiszta szívből gyűlölöm magamat.

Talán mindig is csak játszott velem. Mindössze egy báb voltam neki. Azt beismerte hogy kezdetben csak azért foglalkozott velem, mert 'kemény dió' voltam. Egy izgalmas játékot mutattam neki, és ő gondolkodás nélkül belement. És ha ez nem csak egy egyszeri csók volt? Mi van akkor, ha a 'dögös vörös' akivel annyit piszkáltam valójában egy 'dögösebb barna mint én'? Mi van, ha azalatt az idő alatt amíg velem volt, nem volt az enyém teljesen?

Ha érezhettem volna magam rosszabbul ennél, az már a pokol legaljánál is túltett volna. És elég közel jártam ehhez az állapothoz. Nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkodni, érezni, lélegezni, élni. Mindent széppé varázsolt csak azért, hogy utána tönkretegye. Engem is tönkretett... És ha a fáradtság nem vett volna erőt rajtam, soha többet nem hunytam volna le a szemeimet, a legutolsó alkalmon kívül.

Nem volt erőm tovább gondolkodni. Ahhoz is fáradt voltam hogy levegőt vegyek. Mert mindegy egyes oxigénpótláskor úgy éreztem, mintha fojtogatnának. Így a kimerültség, és a száraz könnyeim eleget tettek. Álomba ringattam magamat.

Az éjszaka közepén fura dolog ébresztett fel. Éreztem az illatát. A lehelete az arcomat cirógatta, amitől kirázott a hideg. Lassan kinyitottam a szemeimet. Mellettem feküdt az ágyon, az általában tökéletesen belőtt haja rendezetlen volt, mogyoróbarna tekintete fogva tartotta az enyémet a sötét szobában. Az Ő szobájában.

Egyik kezét lassan az arcomra csúsztatta, és egy halvány félmosoly jelent meg a szája sarkában. Nem tudtam levegőt venni, így a maradék oxigénkészletemmel megszólaltam.

- Csak álmodtam? Az egész csak egy rossz álom volt? - ha nem néma csend lett volna körülöttünk, kétlem hogy hallotta volna amit mondtam. - Kérlek, mond hogy csak álmodtam - kértem Őt, és éreztem hogy könnyek gyűlnek a szememben. Be is hunytam volna, de nem tudtam elszakadni a látványától. Annyi minden után, nem...

- Persze hogy csak álmodtál Hercegnőm - lehelte lágyan, a libabőr pedig végigcikázott a hátamon. - Szerinted képes lennék megütni Téged? Hagyni hogy elmenj, mással csókolózni, egyáltalán létezni nélküled?

Olyan édes volt a hangja. A legérzékenyebb pontomat érintette legbelül, és ez valahol kegyetlenül fájt. Tudni, hogy van ilyen. És mégis, minden önuralmam ellenére hagytam hogy egy kósza könnycsepp folyjon végig az arcomon. Justin már nem hagyta annyiban.

Közelebb hajolt hozzám, az arcomon lévő kezével gyengéden letörölte az arcomat, majd megszólalt.

- Szeretlek Clar. Tiszta szívemből. Nem kell félned semmitől, én mindig veled leszek!

Beleremegtem ahogy az ajkai az enyémre nyomódtak, és lassú táncba kezdtek. Hogy kételkedhettem benne? Itt van. Velem. Csak egy rossz álom volt.

Lassan elhúzódott tőlem, és magához húzott. Mint egy félős kislány, úgy bújtam a mellkasához, hogy aztán mélyen magamba szívhassam az illatát. Nem akartam elaludni, mert féltem, hogy újabb rémálomba csöppenek majd.

- Minden rendben lesz kedvesem. Ne félj semmitől - puszilt a hajamba, én pedig szorosabban fontam köré a karjaimat. Mert csak egy álom volt. ÉN öleltem, ÉN csókoltam az előbb, és ÉN vagyok most vele, nem Selena.

Zihálva ültem fel az ágyban. A könnyek már eláztatták az arcomat, és kegyetlenül csípték a szememet.

- Tényleg. Tényleg csak egy rémes álom volt- suttogtam az éjszakába, majd a párnába borulva zokogtam fel. Nem alszom, soha többet. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy felébredjek még egy ilyen álomból. Inkább örökre bentragadok.