34.rész

Kedves Olvasók!

Őszintén sajnálom hogy így megvárattalak titeket, köszönöm a türelmet, de szeretnék tisztázni valamit! Az augusztus nekem is a nyár utolsó hónapja, és igyekszem a maradék szabadidőmet a családommal és a barátaimmal (is) tölteni. Ezenkívül minden reggelemet edzéssel kezdem, és 2 busszal jutok el a konditerembe, onnan haza, aztán ebédelek és kb. délután 3-ig ki is dőltem. Örülök annak hogy érdekel titeket a folytatás és várjátok, de higgyétek el, olyan gyorsan hozom mindig amilyen gyorsan csak tudom! Itt nem arról van szó hogy nincs időm írni, mert az lenne a legkisebb probléma. Tudjátok van egy olyan kifejezés hogy ,alkotói válság' . Na, én éppen ebbe csöppentem bele. A fejemben először össze kell raknom a sztorit ahhoz hogy le tudjam írni, és ez nem kis idő. Még egyszer, köszönöm a megjegyzéseket, de attól még hogy 20-an leírjátok hogy 'gyorsan a kövit' , nem készülök el hamarabb. Nem szándékoztam ide kisregényt írni, de ez nemigen jött össze, ezért erről a részről nem is nagyon nyilatkoznék. Annyi biztos, hogy az előzővel ellentétben biztosan kap pár 'Hate it'-et, az a megérzésem. És tudjátok mit? Kapjon csak! Nem szeretheti mindenki amit írok, ez teljesen jogos. Azért remélem hogy a többség meglesz vele elégedve, és ide is sok-sok komment érkezik majd. Köszönöm azoknak akik ezt végigolvasták. A folytatásról még SEMMI informáicóm nincs, majd jelentkezem. Holnap délután egy 3 napos kiruccanásra megyek Bakonyba a családdal és a barátokkal, ezért vasárnap esténél korábban nem fogok tudni feljönni és válaszolgatni nektek. Jó olvasást! Jó pihenést!

Love, Dream 

Clarie Evans

Music

Erős túlzás lenne azt mondani, hogy átaludtam az egész éjszakát. Valójában nagyrészt aludtam, csakhogy reggel még kimerültebben ébredtem, az egész éjszakát végigkísérő rémálmok miatt. Nem tudom szavakba önteni a pillanatot, amikor ébredés közben megéreztem Justin halvány illatát, és reménykedve nyitottam fel a szemhéjamat abban a hitben, hogy ez majdnem teljes hónap mindössze rossz álom volt. Csakhogy amikor kinyitottam a szememet, a szoba túloldalán lévő szekrény képe tárult elém. A franciaágyon továbbra is egyedül feküdtem, ugyan abban a testhelyzetben ahogy tegnap este.

Ülő helyzetbe tornáztam magamat, és csodálkozva pillantottam már sokadszorra a falon lévő órára, ami változatlanul azt jelezte, hogy elmúlt 12 óra. Gúnyosan elfintorodtam.A sorsnak elég kegyetlen humora van, hiszen nemcsak az álom nélküli esték nem adattak meg nekem már egy ideje, de a rémálmaim az ébrenlétem alatt is kísértenek...

Törökülésben ültem az ágyon, aztán odanyúltam azért a bekeretezett képért, ami az éjjeliszekrényen hevert. Lassan húztam végig az ujjamat a vékony üvegen. Justin és Pattie is mosolygott, és egymást ölelve néztek a kamerába. Pattie akár még Bieber barátnőjének is elmehetett volna, hiszen egészen fiatalos volt, és be kellett vallanom magamnak, de gyönyörű is. Ennek ellenére tudtam, hogy azért mert Apa miatta hagyott ott minket, örökké sötét folt lesz a szívemben, akkor is, ha egy idő után férkőzik mellé néhány kedvesebb érzelem is.

Csak néztem a képet, és elképzeltem, milyen lenne most Anya. Vajon ő is ennyire fiatalos lenne? A gyönyörű méz szőke haja, az élénkzölden csillogó szemei, és a szívből jövő, szeretettel teli mosolya is a régi maradt volna? Anya megtanította nekem, hogy sohasem szabad leragadnunk az emberek külsejénél, hanem mélyebbre kell ásnunk magunkat. Hiszen az igazi értékek ott vannak, legbelül.

Meghitten néztem a kezemben tartott képet. Már biztos voltam benne, hogy nem változott volna meg az évek múlásával sem. Ha nem lett volna a betegsége, ha nem tűnt volna el a hajának ragyogása, ha nem veszett volna ki a szemeiből az élet és a testét nem hagyta volna el az erő, akkor most is minden reggel egy szeretettel teli öleléssel ajándékozott volna meg. Egy olyan öleléssel, amit már szívszorítóan hiányoltam, egy olyan öleléssel, amit már soha többet nem fogok kapni. 

Könnyek gyűltek a szememben. Annak a kisbabának, akit Pattie hordoz a szíve alatt, mindez megadatik majd. A gyengéd anyai csókok, a megértő ölelések, a kedves szavak... Soha nem a baba gondolatától költözött féltékenység a szívembe. Egyszerűen csak a gyermeki lelkem nem tudta elfogadni, hogy Anya nincs többé. Pedig mélyen belül mindennel tisztában voltam. Tudtam azt is, hogy bármennyire is szeretném, soha többet nem simulhatok Anya törékeny,mégis erős testéhez, nem temethetem a vállába az arcomat miközben azon sajnálkozom, hogy kinevettek az iskolában mert egyfolytában énekelek, és többé már nem szívhatom magamba azt a lágy vanília és méz illatot, amit árasztott.

A plafon felé emeltem az arcomat, és hagytam hogy a könnyek végigszántsák azt.

- Anya- leheltem, és behunytam a szememet-. Elmentél, pedig még szükségem van Rád. Mindig is lesz. Nem tudom mit tehetnék. Elvesztem nélküled - csuklott el a hangom.

Lágy szellő érkezett felszárítani a könnyeimet, borsmenta illatot hozva magával. Kinyitottam a szemeimet. Apa az ajtóban állt, és az ő szemei is megteltek könnyekkel. Hallotta minden egyes szavamat.

Hosszasan nézett engem, és tudtam hogy mire vágyik. Mégsem tett egy lépést sem felém, amíg meg nem szólaltam.

- Kérlek.

Azzal megindult, leült mellém az ágyra és magához húzott. A mellkasába temettem az arcomat, a könnyeim maradéktalanul áztatták el a világos inget amit viselt.

- Én itt vagyok Neked kicsim, és mindig itt leszek! - temette az arcát a hajamba, és védelmezően simogatta a hátamat.

Nem is emlékszem, hány év telt már el azóta, hogy így öleltük volna egymást. De csak most éreztem meg ennek a hiányát. Hirtelen csakis egy gondolat öltött formát a fejemben: Őt nem veszíthetem el.

- Szeretlek Apa! - mondtam és éreztem ahogy gyengén megremeg a teste. Még szorosabban húzott magához, de cseppnyi fájdalmat sem éreztem.

- Én is téged egyetlenem! - nyomott puha csókot a fejem búbjára, mint ha újra 4 éves lennék. Hűen az akkori önmagamhoz fordítottam kicsit a helyzetünkön, és belemásztam az ölébe. Mély, szaggatott lélegzetet vett, és ahogy résnyire kinyitottam a szememet láttam, hogy az ő szeméből is potyognak a könnyek.

- Ne hagyj el, kérlek,ne...-sírtam a mellkasába, mire ő abbahagyta a hátam simogatását és körémfonta a karjait. Mintha így mindentől képes lenne megvédeni engem.

- Soha! Soha nem hagylak el! - és aztán ráébredtem. Anyai ölelésben már sosem részesülök, de az Apai ölelések toporogva várnak rám egy zárt ajtó mögül. Így hát elfordítottam a kulcsot a zárban, és szélesre tártam azt az ajtót.

Éreztem amikor Apa megemelte a fejét, így én is követtem a példáját. Az ajtóban Pattie állt, büszke és egyben bánatos mosollyal az arcán. A vonásai annyira gyengédek voltak. Hirtelen megláttam mit szeret benne Apa. És hogy én mit tudnék szeretni benne. Szinte nem is gondolkodtam a következő lépésemen. Kinyújtottam felé a karomat, mire az Ő arcán is legördült egy sós könnycsepp, és átszelve a közöttünk lévő távolságot leült Apa mellé, egyik kezével őt, a másikkal engem átkarolva. Megértettem hogy az Anyához kötődő szálaim sosem fognak elszakadni, és sosem fogom kevésbé jobban szeretni őt, vagy kevésbé hiányolni, akkor sem ha helyet szorítok a szívemben ennek a nőnek, aki már mióta először meglátott a szívébe zárt. Anyát elveszítettem, de örökké bennem fog élni. Apát visszakaptam mindenestül, és ha anyaként sosem fogok tudni gondolni rá, de Pattie is az életem része lett. Megtaláltam az igaz barátot is Eric személyében. Azonban még mindig nem voltam teljes. Mert bár a szívem érzett szerelmet, tiszta,igaz szerelmet, úgy láttam, ezt soha nem fogja tudni kiterjeszteni többé.

A meghitt csendben eltöltött idő után Pattie lement reggelit készíteni nekem, Apa segítségével. Nem akartam tiltakozni, annak ellenére sem, hogy úgy éreztem,egy falat sem menne le a torkomon. Nem akartam megbántani. Eltökéltem magamban, hogy kifakítom azt a sötét foltot amit a tudata keltett bennem, és megszeretem Őt is, meg a babát is. Így tiltakozás nélkül mentem el zuhanyozni és rendbe tenni magamat.

Egy törülközőt csavartam magam köré, és abban mentem oda az ágyamhoz, amikor megszólalt a telefonom.

- Igen? - szóltam bele, mert láttam hogy Eric hív.

- Lenne kedves délután sétálni egyet? Nincs se túl  meleg, se túl hideg....meg hát a nosztalgia....

- Rendben van - mondtam kedvesen, mert tudtam mire céloz. A legelső találkozásunkkor is egy sétával kezdődött a barátságunk.

Miután felöltöztem, kisminkeltem magamat és a frissen mosott hajamat egyenesre vasaltam belenéztem az állótükörbe.

A smink elrejtette a szemem alatti karikákat, és egy vadidegen meg nem mondta volna, hogy bármi sérelem ért a közelmúltban. Ellentétben Apával, akinek nem kerülte el a figyelmét a tekintetben lévő üresség, amikor leültem az asztalhoz, és nekiláttam az elém rakott finomságnak.

Már órák óta sétáltunk Ericcel a közeli parkban, abban, ahol először is, és egyre jobb hangulatom lett. Ez a srác képes volt elfeledtetni velem a korábban történteket, és felszabadított. Nem egy és nem is kettő őszinte mosoly hagyta el a számat a délután folyamán. Eric nem nyugodott bele abba, hogy így engedjen haza, hiszen meg akart bizonyosodni arról,hogy eszek valamit - állítása szerint. Eltartott egy ideig mire megértettem vele, hogy nem vagyok képes enni, ezért döntöttünk inkább egy capuccino mellett.  Így egy Starbucks felé vettük az irányt. Amíg ő bement, én kint várakoztam. Los Angeles felett az ég már teljesen besötétedett, és a késő esti hideg csípni kezdte az arcomat, így széllel hátnak fordultam. Bárcsak ne tettem volna!

Már kezdtem azt hinni, hogy rendben leszek. Kezdtem visszatérni, legalábbis ami egy részemet illeti. Aztán megint minden egy csapásra összeomlik. Hogy lehettem ennyire naiv? A sors kegyetlen iróniája játszadozott velem. És már semmit nem szerettem volna jobban, csak belefojtani valamelyik tenger leges legmélyére.

A fehér Ferrari-t bárhol felismertem volna. Meg a kormány mögött ülő srácot is. Az ajkaimon halványan felderengett az édes csókjainak az emléke. Azoknak a csókjainak, amelyek közül egyben épp a mellette ülő lányt részesítette. A közelben lévő kamerák persze kattogni kezdtek, és mire ismét visszatértem annyira a testembe, hogy reagálhassak már az én arcomat is megvilágította pár vaku.

Justin a szívembe taposott, így már nemcsak a lelkem hevert darabokban miatta. Valószínűleg még órákig ott álltam volna, amíg kiölök minden egyes apró kis érzést is,amit hozzá fűztem, ha Eric ki nem lép az ajtón és nekem nem ütközik. Nem szóltam egy szót sem, csak megragadtam a karjánál fogva, és futásnak eredtem. Nem tudtam, hogy voltak képesek még elbírni a lábaim, de nem érdekelt. Eric sem kérdezett semmit, mert futás közben egyszer hátrafordult, és mindent megértett. Felismerte Justint, a megcsalás bűze pedig elárasztotta a levegőt. 

Már eltűntünk a sötét utcákban, amikor a fehér Ferrari ajtaja kinyílt, és egy fiú szállt ki belőle. Pár lépést tett meg a macskaköveken, amíg elért 2 kiömlött ital "teteméig". Leguggolt, és lassan a kezeibe vette a 2 poharat. 2 pohár, 2 név, és 2 összetörött szív. Remegve emelte fel a fejét és nézett az utcára, ahol utoljára látta az alakokat, az Ő alakját, majd szívfacsaró fájdalommal suttogta bele az éjszakába:

- Clar.