31. rész

Kedves Olvasók!

Sajnálom a hosszú kihagyást, remélem többet ilyen nem fog előfordulni, ennek ellenére köszönöm a 115 feliratkozót! Nem húzom sokáig az időt. Annyit szeretnék kérni, hogy írjatok kommentet. Ezután a rész után, mindenkitől hallani -pontosabban olvasni- szeretném a gondolatait. Az enyémeket beleszőttem. Jó olvasást!

Love, Dream

It's over.

Clarie Evans

Csak álltam ott zakatoló szívvel és kavargó érzésekkel, de közben úgy éreztem, mintha valójában messze járnék, és én is csak külső szemlélője lennék mindannak, ami történik. Ez azonban csak egy szép álom volt. Ott voltam, teljes életnagyságban, és menekülni akartam. A testem feszülten várakozott, az izmaim pattanásig feszültek és a szívem kitörni vágyott a mellkasomból.  

Ijedten ugrottam meg amikor megéreztem egy kezet a vállamon. A mögöttem álló ember egyike volt azoknak az őröknek, akikkel kifele jövet "találkoztam". Magas,izmos és széles testével elém állt, eltakarva ezzel - hozzá képest - aprócska testemet a kapu mögött álló megvadult tömeg elől, míg egy másik utasított hogy menjek vissza a házba. MOST. Még ha az agyam nem is fogta fel teljesen a parancsot, a lábaim elindultak velem vissza a biztonságot nyújtó falak közé.

Még akkor is hallottam annak a rengeteg embernek a kiáltozását, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, bár abban nem voltam biztos, hogy a hangok már csak a fejemben szólalnak meg, vagy még tényleg hallani őket. Amikor felnéztem Justin aggódó tekintetével találtam szemben magamat, a következő pillanatban pedig pár lépéssel átszelte az előszoba és a lépcső közötti távolságot, és a karjaiba zárt. 

- Megtette - temettem az arcomat a vállába, és behunytam a szememet.

Hát megtette. Harry Styles tönkretette az életemet. Most minden bizonnyal egy letörölhetetlen vigyorral a képén ül a hatalmas plazmája előtt, és figyeli ahogyan a ház előtt álló riporterek és újságírók beszámolnak a kirohanásomról, a kapcsolatunkról és a kilétemről. 

Hirtelen felpattantak a szemhéjaim és kiszakítottam magam Just öleléséből, és rohanni kezdtem. Utánam kiáltott de nem álltam meg, csak sebesen szeltem a lépcsőfokokat aztán a métereket a folyosón, egészen a szobámig. Leültem az ágyamra és felnyitottam a laptopom tetejét. Nem csuktam be magam mögött a szobaajtót, így nem sokkal később besüppedt a matrac és Biebs kezei kulcsolták át a derekamat, miközben állát a vállamra hajtotta. Miközben megnyitottam a Twittert mély levegőket vettem. Nem voltam hajlandó teljesen átadni magamat az elkeseredésnek, ami kínzóan igyekezett előtörni belőlem. 

A számat rágcsálva jelentkeztem be, megnyitottam Styles profilját, aztán elfelejtettem levegőt venni. Egy rólunk posztolt képpel találtam szemben magamat. De nem akármilyen kép volt- pontosabban képek. Az első képen én és Justin voltunk, ahogy tegnap a kocsiban csókolózunk, a másodikon...

A kezeimet erősen kulcsoltam rá Justinéra, megakadályozva ezzel hogy felálljon. Amennyire tudott még így is elhúzódott tőlem, és egyre szaporábban vette a levegőt. 

- Clar, engedj el! - utasított, de nem tettem eleget a parancsának. 

Erre erővel kitépte a kezeit az enyémekből, és felállt az ágyról. Soha nem voltam az a sportos fajta, és a mostani gyors reakciómat is inkább az alacsonyabb testalkatomnak köszönhettem. Felugrottam és bevágtam az ajtót, majd elé álltam, elállva ezzel Justin útját. Aztán a szemébe néztem. 

- Justin, had magyarázzam el! - kértem őszintén, mire dühös tekintettel meredt rám.

- Mit Clar? Élvezted hogy játszadozhattál velem? Igen? Mehetsz az újságíróidhoz és elmesélheted a tökéletes kis titkaimat nekik. Vagy nem is... Rohanhatsz a drága kis Styles-odhoz!  - sziszegte mire a korábbi igyekezetem, hogy kedves leszek vele, elillant. 

A szemeim innentől kezdve villámokat szórtak, és erősen szorítottam össze az állkapcsomat. 

- Hogy lehetsz ekkora paraszt? Legalább annyi lenne benned hogy meghallgatsz, és nem saját kis történeteket kreálsz - a hangomból csak úgy sütött az indulat. Visszatértem...

- Mit vártál Clar? Egy rohadt szót nem mondtál a csókr...

- Dehogynem- vágtam a szavába. - Percekkel azelőtt hogy azt mondtam, szeretlek!

- Ennyit számított- rázta a fejét.

Istenem, ez nevetséges! Tudott a csókról. Tudott róla,mert én magam mondtam el neki. Idáig nem zavarta, de most, hogy meglátta a képet, ami szintén hetekkel ezelőtt készült...

- Justin, tudod mit? Menj a francba! A kép ugyan olyan idős mint a csók.

- Persze. Csak én nem vagyok már akkora hülye mint idáig. Állj félre!- lépett közelebb, így fölém tornyosult.

A mélybarna szemei, a tökéletesen belőtt, bár néha kócos haja, a puha bőre, a duzzadt, mézédes ajkai... Mind nem számított most. Mert bár a haja változatlan maradt a bőrével együtt, a szemei szikráztak a méregtől és a kívánatos ajkait egyetlen vonallá préselte össze.  Büszkén felemelt fejjel néztem fel rá, ezek ellenére is. 

- Nem - mondtam határozottan.

- Clar, AZONNAL állj félre! - kiabált. 

- Tudhatnád hogy ezzel már nem érsz el semmit - meg sem rezdültem a haragjától. Sokkal többet kell tennie ahhoz, hogy rettegjek Tőle.

- Akkor máshogy csinálom - erősen megragadott a karjaimnál fogva, és szinte elcibált az ajtótól,aztán kivágta azt és heves léptekkel indult el a folyosón. 

Kiléptem és utána kiáltottam.

- Remek. Melyik kurvádhoz rohansz? A dögös vöröshöz vagy a feketéhez? - kérdeztem merő gúnnyal és haraggal. 

Erre megállt és visszafordult.

- Mit mondtál? - nem ismertem rá. Hova tűnt az a fiú akit szerettem?

- Hallottad. És eszem ágában sincs visszaszívni - nem sok kellett hozzá, hogy leköpjem.  Remegtem a késztetéstől.

- Majd meggondolod magadat- jött felém feltartott kézzel, elborult tekintettel, és mielőtt még csak észbe kaptam volna, az ökle az arcomba mélyedt. 

Az ütés erejétől meghőköltem, és nekiestem a falnak. A kezemet azonnal a jobb arcomhoz szorítottam, és felszisszentem - a fájdalomtól, meg a meleg folyadéktól ami beborította a bőrömet. Vérzett az orrom. 

- Cl..aa.r - kapott észbe Justin, és azonnal mellém térdelt. Aggódó volt a hangja...mennyire ironikus! 

- Ne érj hozzám! Hallod? - ellöktem magamtól a felém nyújtott kezét aztán Őt magát is. Az adrenalinnak köszönhettem az erőt ahhoz a pár lépéshez, amit megtettem a szobámig. Becsaptam az orra előtt az ajtót és ráfordítottam a zárat. 

- Clarie, könyörgöm. Engedj be! - a hangját olyan tisztán hallottam, mintha csak a fülembe suttogná, köszönhetően az egész vékony faajtónak,ami elválasztott minket egymástól.

- Szerelmem, kérlek! - a korábbi indulatosság mind eltűnt a hangjából, most csak fájdalom és bánat lakozott benne. 

- Takarodj! - üvöltöttem. - TAKARODJ INNEN! 

Megremegtem, és amikor meghallottam az egyre csak halkuló lépteket, az ajtónak nyomtam a hátamat. A légzésem már egyáltalán nem volt szabályos, ahogy próbáltam visszafojtani a zokogást. Az orromból csöpögő vér lassan eláztatta a pólómat, de nem foglalkoztam vele. 2 percig bírtam. Aztán megremegtek a térdeim, összecsuklottam, és zokogva kuporodtam össze a padlón. 

Feszülten kentem az arcomra a 3. alapozó réteget, hogy eltüntessem a rajta éktelenkedő lila foltot. Fél óra alatt, amíg a padlón zokogtam, a vér teljesen eláztatott. Aztán magától elállt, szép kis eredményt hagyva maga után. 10 perce írtam egy sms-t a fuvaromnak. Amennyire tudtam eltakartam a foltot az arcomon, így kinyitottam a bőröndömet az ágyon, és duzzadt szemekkel, üres érzésekkel kezdtem belehajigálni a holmimat. Negyed óra alatt mindenemet beleraktam, és napszemüvegben, kapucnis pulcsiban, egy rövidnadrágban és fekete VANS cipőben vártam az ágyon ülve. 

Még egyszer, utoljára. Még egyszer gondolhatsz rá. 

Azzal eldőltem a puha párnákon, és magamba szívtam Justin halványuló reggeli illatát. Nem azért megyek el, mert kiabált velem. Vagy mert nem hitt nekem. Megütött. Kezet emelt rám, és ha most megtette, bármikor máskor is megteheti, ha elborul az agya. Ezért nem maradhatok itt. Soha többet nem leszek a rongybabája. 

És egyáltalán, mennyire lehet őszinte a szerelme, ha nem hitt nekem? Nem tudom melyik fáj jobban.

Az ágyon megkövesedve, üveges tekintettel bámultam magam elé, amikor a telefonom jelzett,hogy sms-em érkezett.

" Hátul várlak. " 

Sóhajtottam, zsebre tettem a telefont és felálltam. Még egyszer körbefordultam, alaposan magamba zárva a szoba látványát, és az itt töltött perceket, aztán felemeltem a bőröndöt és halkan kinyitottam az ajtót. Justin szobájából zajok szűrődtek ki, zuhanyzott. Nem is tudja, mennyire megkönnyítette ezzel a dolgokat. Elszorult szívvel és könnyes tekintettel lopakodtam le a földszintre, alaposan megnézve mindent. Mert bár elmegyek, és nem jövök vissza többet, nem akartam elfelejteni semmit. A lényem egy része nem akarta elfelejteni Őt. 

Az udvaron már magam után húztam a bőröndöt, a ház mögötti kapubejáróhoz. Senki nem állított meg. Senki nem vett észre. Kiléptem a fekete kocsihoz, betettem a bőröndömet a csomagtartóba, aztán beültem az anyósülésre. A fejemet jobbra fordítva bámultam a hatalmas házat, miközben a sofőröm beizzította a motort. 

- Hova vigyelek? - kérdezte rekedtes hangján.

Elnyílt szájjal, könnyes tekintettel néztem ki a napszemüvegem mögül. Ha most elmegyek, mindennek vége van. Talán adhatnék egy esélyt magunknak...

Nem mindegy? Vagy a média szed szét, vagy valami más. Mi nem lehetünk együtt többet.

És aztán, a gondolataim felhozták elém az egyetlen mondatot,amitől rettegtem.

Nincs többé MI. 

Ő volt az új életem. Mindennek értelmet adott. Lebontotta a falakat a szívem körül, és megismertette velem a szerelmet. Talán az igaz szerelmet, talán nem. De szerettem Őt. A kapcsolatunk bonyolult kezdete ellenére is. És mindennek vége van. Nem vagyok macska, nincs 9 életem, de normális ember sem lehetek, akik mindössze 1-el rendelkeznek. Hiszen én már 2-őt veszítettem el. Összetörtünk. Összetörtem. 

A mellettem ülő személy rátaposott a gázpedálra, amikor kimondtam a következő mondatot:

- Bárhova. Bárhova csak el innen.